Tarnóczi Jakab idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zenés színházi rendezőként. Már negyedévesen egy vizsgamunkával, a Schroffenstein családdal felhívta magára a figyelmet, azóta izgalmas előadásokat készített többek között a nagyváradi Szigligeti Színházban és a Katona József Színházban. Sűrű szeptember elé néz: Vízkereszt-bemutatója lesz Salgótarjánban, a Színikritikusok Díjának egyik várományosa a legígéretesebb pályakezdők között, és az ő Bernd Róza-rendezésével nyit a Thália Színház új kamaraszínpada, a Télikert.
– Kezdjük a pályakezdőket érintő obligát kérdéssel: miért épp a rendező szak?
– Evidens volt, úgy éreztem, nincs más alternatíva. Nehéz erről beszélni, mert utólag azt érzem, minden éppen úgy történt, ahogy kellett, és anélkül, hogy görcsöltem volna rajta. Valószínűleg ez segített át a felvételin.
– Az egyetem alatt sem voltak görcseid, ott is minden teljesen evidensen történt?
– Nem, azóta csak görcsök vannak, de szerintem ezzel mindenki így van, az is, aki évtizedek óta a pályán van. Az egyetemen egyfajta kapunyitási pánikot éreztem. Az érettségi után azonnal felvesznek oda, ahova vágysz, de rájössz arra, hogy amit szeretnél, az nem lesz, hanem már van, az álmodozásra pedig se hely, se idő, mert minden pillanat számít, és nagyon kell koncentrálni, hogy tudatosan dönts, ne csak sodródj – hát az eléggé sokkoló… Mindig görcsölünk!
– Észszerű kompromisszumokat persze, kell kötni, de van, aki azoktól mentesen dolgozhat?
– Van. Talán az, akiben megmarad a kíváncsiság, és nem a mesterségbeli, a technikai tudására épít csupán. Lehet, hogy mindig ugyanazt a témát boncolgatja más-más alapanyagokkal és színészekkel, de a mániákusság biztosan jellemző rá.
– Mondd, neked van már mániád?
– Inkább azt mondom, hogy igyekszem bízni a megérzéseimben.
Azt hiszem, hogy a témák, a problémák, jelenségek, motívumok valamiféle ciklikus rendszerben mozognak, vissza-visszatérnek, és időnként az ember megtalál hozzájuk egy anyagot, egy csapatot.
De borzasztó nehéz tapasztalatokról beszélnem, mert abból még kevés van.
– Miközben ha megnézem az utolsó két egyetemi évedet, akkor a sűrű jelzőt nyugodtan használhatjuk, ráadásul volt ebben egy igazi dobbantás, a nagy figyelmet keltő Schroffenstein család.
– A Schroffenstein család fontos munka volt. Mégis azt érzem, kicsit túlmisztifikálták, túl nagy és ijesztő volt a hype körülötte. Ne érts félre, borzasztó meghatározó volt a találkozás minden színésszel, óriási energiákkal, szabadon, kompromisszummentesen tudtunk dolgozni. Méltó volt a színészek sikere, de hát ez mégiscsak egy egyetemi vizsgaelőadás volt. Lement belőle kettő még tavaly márciusban, aztán nehezen lehetett egyeztetni, és én le is raktam, el is tettem. Május végére valahogy összejött még kettő belőle. Ott álltam az ajtónál, láttam, ki mindenki jött el. Volt benne valami bizarr, valami ijesztő. Szívesen gondolok erre az előadásra, ami, ahogy mondtad, nagyszerű dobbantó volt, de szeretném, ha nem mindig ez lenne a vonatkozási pont, ha folyamatosan meghaladnánk magunkat.
– Egyfajta buborékban élek én is, a Facebook-falamon például erősen reprezentáltak a színházi és színház iránt az átlagnál jobban érdeklődő ismerősök, akiknek a posztjaiból úgy tűnt, Az eltört korsó Szkéné-beli vendégjátéka szintén sokakat megmozgatott. Figyelnek rád, nemcsak az Ódryra vagy a Katona Sufnijába mennek el érted, és persze ott a Színikrikusok Díja-jelölés is.
– Én ezt nem érzem. Nincs pontos képem arról, kik érdeklődnek irántam. A jelölésen is meglepődtem, egyáltalán nem érzékelem, hogy én vagy az előadásaim számon vannak tartva. Különös dolog ez: a Schroffensteinből keveset játszottunk, a Korsó kétszer ment itt, Budapesten, háromszor Salgótarjánban, és igaz, hogy a Leláncolt Prométheuszból lement harmincöt előadás, de a Sufniba csak ötvenen férnek be. Tehát keveset lehetett látni belőlem.
– Te alapvetően ennyire önreflexív, magadat és a helyzetedet hidegen, távolságtartóan elemezgető ember vagy, vagy ez tanult stratégia?
– Ezt a helyzetet muszáj elemezni, a helyén kezelni. Nagyon könnyen el lehet csúszni, ha jönnek a felkérések. Az ember amellett, hogy pályakezdőként szeretne tapasztalatot szerezni, minél több színésszel találkozni, tart attól, hogy ha nemet mond, a következő alkalommal már nem hívják. Aztán jön a pánik, mert hirtelen tele a naptár, körberendezheted az országot, gyakorlatilag beleesve egyik munkából a másikba, teljesen felkészületlenül, inspiráció nélkül. Ezt felismerve fájó nemeket kell mondani.
Lőrinczy György jegyezte meg az egyik színházmenedzsment-órán, hogy sokkal többet lehet tanulni abból, ha nemet mond az ember egy csábító ajánlatra, minthogy elvállal feladatokat, amiket végül nem tud teljesíteni. Ascher szerint pedig csak egy rosszabb vagy veszélyesebb van annál, ha az embernek nincs munkája: az, ha túl sok van.
Pályakezdőként könnyű abba a csapdába beleesni, hogy azt hiszi az ember magáról, mindent elbír, és aztán nem csupán az derül ki, hogy nem, nem bír el mindent, hanem ami ennél is rosszabb, elveszíti a lelkesedését, az örömét, a hitét.
Az egyetemen sok éles helyzetbe kerültünk, a mestereink megtanították a technikai alapokat, a teátrális hatás mechanizmusait, dolgoztunk operaénekesekkel, mozgattunk kórusokat, rendeztünk a Müpában, úgyhogy könnyen azt hihetnénk, megy ez nekünk. De ha egyetlen kérdésre, a „miért”-re nincs válasz, teljesen feleslegesen dolgozunk.
– Ha már említed az operaénekeseket, a kórusok mozgatását, beszéljünk egy kicsit a zenés színházi szakirányról, amin végeztél. A gyakorlatban ez mit jelentett?
– Ez legelsősorban Selmeczi Györgyöt jelentette, valamint a párhuzamos zenés színész osztállyal való szoros munkát, ebben benne voltak a zenés mesterség órák, az ének- és mozgásvizsgák, amit nekünk igy ugyanúgy kellett teljesítenünk, mint a színészeknek. Később pedig jelentette a BMC-vel, Eötvös Péterrel, illetve az Operaházzal való együttműködést. Kovalik Balázzsal és Almási Tóth Andrással is volt egy-egy kurzusunk.
– Hogyan fogadtak el benneteket az énekesek?
– Könnyen beengedett bennünket ez a nagyon zárt közeg, és ennek az volt az oka, hogy az egyetemen mi magunk is megtapasztaltuk, hogy fizikailag milyen nehéz a színpadon énekelni. Tisztában voltunk vele, hogy egy énekesnek mennyi dologra kell figyelni a megfelelő támasztástól a partneren át egészen a karmesterig – sőt, hogy egyáltalán lássa a karmestert –, ezért nem kértünk tőlük semmit felelőtlenül.
Az átlagos prózai rendező bekerülve az Operába gyakran azt hiszi, könnyen megváltoztathatja a műfaj diktálta szabályokat.
De Brünnhildének egész egyszerűen muszáj éppen azon a ponton és éppen úgy állni a színpadon, hogy áténekeljen egy Wagner-zenekart. Ezeket figyelembe kell venni, ez minden szituációs ötletet felülír.
– A következő évadot a Tháliában kezded, az új kamaraszínpad, a Télikert a Bernd Rózával, a te rendezéseddel nyit. Jól gondolom, hogy a kályha, ahonnan indulunk, a Schroffenstein család? Hiszen az előadásban a Thália művészeti vezetője, Schell Judit is játszott.
– A vele való találkozás is pont olyan, mint az, hogy felvettek az egyetemre: ennek így kellett történnie. Amikor felhívtam, elmondtam neki, ki vagyok, mit szeretnék, kiderült, hogy ő épp egy ilyen feladatra vágyott, mint a Schroffenstein.
Aztán Judit a Thália művészeti vezetője lett, és felkért egy rendezésre. Szerintem már a felkérés is bátor döntés volt az ő részéről, az pedig különösen, hogy igent mondott erre a darabra.
A Bernd Róza kemény történet, semennyire nem Thália-kompatibilis, de a Télikert a kompromisszumok nélküli kísérletezés terepe lesz.
Mi legalábbis így dolgoztunk.
– Patkányok, A bunda – ennyi jut eszembe Hauptmannról, ezek azok a drámái, amelyek fel-felbukkannak magyar színházak repertoárján. Ciki, ha nem ismerem a Bernd Rózát?
– Egyáltalán nem. A magyar Hauptmann-drámakötetben sincs benne. Egyedül Ascher Tamás ismerte, akinek drága Radnai Annamária tanárnő mutatta meg.
– Mit kell róla, a drámáról és címszereplőjéről tudni?
– Egy bírósági tárgyalás inspirálta a szerzőt. Ez a történet a vidéki társadalom sűrű lenyomatát adja, azt láthatjuk, hogy egy közösség hogyan teszi tönkre szinte észrevétlen módon, szándékoltság nélkül az egyik tagját. Mindenki a saját morális elveit igyekszik megvédeni, a terjengő félinformációkból és kétes tudásokból mindenki konstruál magának egy igazságot, és ezáltal valódi tettlegesség nélkül is megtörténik a tragédia. Nincs szó fizikai bántalmazásról, mégis beleszakad egy ember, aki nem ártatlan, nem hős, de különös és különleges lány, egy öntudatára ébredt, erős személyiség.
– Hogyan találtál rá?
– Én elég sokat járok Németországba. Ott gyakran előveszik a darabot, Hauptmann pedig közel áll hozzám. Utánakerestem, és egészen hihetetlen módon megtaláltam a művet az interneten Hevesi Sándor fordításában, ami a 110 évvel ezelőtti, Nemzeti Színház-beli bemutatóhoz készült.
Nem tudtam, hogy hol, mikor, milyen formában fogom megcsinálni, de azt igen, hogy a címszerepet Mentes Júlia Virgínia kell, hogy játssza.
Miután Judit felkért, egy nyáron át kerestem az alapanyagot, és bár szabadkezet kaptam, eleinte a könnyedebb műfajban keresgéltem. Többször tűnt úgy, hogy most megtaláltam az anyagot, de végül mindig hiányzott valami. Majd az utolsó pillanatban beugrott a Bernd Róza. Feltételem volt azonban, hogy meghívhassuk a címszerepre Julcsit. Judit korábban nem ismerte őt, de miután leadtam a szereposztást, megnézte őt több előadásban, és le is szerződtette. Azt gondolom, Julcsi jelenléte nagyon jót tett a csapatnak. Az elejétől kezdve félelem nélkül próbált, mert szélsőséges, sőt akár rossz is lenni, ez pedig felszabadítóan hatott mindenkire. Az övé az abszolút főszerep, mindenki hozzá viszonyul, így az ő energiái akaratlanul is átragadtak a többiekre.
– Erre a darabra is jellemző az a furcsa, szélsőséges humor, ami Hauptmann-nak a sajátja?
– A megszállottság és mániákusság szélsőséges archetípusain helyenként lehet majd nevetni. Hauptmann szereplői dialektusban beszélnek, amit magyarul nagyon nehéz visszaadni, mert más jelentésrétegeket hoz be a színpadon a tájszólás, míg a németben valamiféle elemeltsége vagy költőisége lesz annak, ha a 110 évvel ezelőtti berlini dialektusban beszélnek, mint a Patkányokban, vagy mint itt, ahol sziléziai dialektust használ. Hevesi fordítása pontos, igaz, első olvasatra egy népszínmű hatását kelti – amire még rá is erősít –, ezen valamelyest igazítottunk.
Izgat a nyelv struktúrájának és a színpadi formának az egymásra hatása, ennek a lehetőségei. Az elmúlt években rendeztem Goethét, Aiszkhüloszt, Kleistet, Shakespeare-t, akik mind olyan meghatározott nyelvi konstrukciót használtak, ami inspirál, és amitől nem szívesen térek el.
