• Blogok
  • Intermezzo
  • Közvetítések
  • Magazin
  • Rádió
  • Papageno Klasszik
  • English
Kategóriák
  • #ZENE
  • #SZÍNHÁZ
  • #TÁNC
  • #FOLK
  • #KIÁLLÍTÁS
  • #KÖNYV
  • #FILM
  • #GYEREK
  • Papageno Rádió
Blogok
  • Altalena
  • A magyar fuvolázás története
  • Animo
  • Arcus Temporum
  • ARTE blog
  • art:képző
  • art quarter budapest
  • A zeneművészet Junior Primái
  • Bach Mindenkinek Fesztivál
  • Backstage
  • Barokk sarok
  • Bartók Tavasz
  • Bartók Világverseny
  • Berlini kalandozások
  • Beszélő képek
  • Brüsszeli Csipke
  • Budaörsi Latinovits Színház
  • Caruso
  • Cziffra Fesztivál
  • Debrecen
  • Debreceni Ünnepi Játékok
  • Egy hályogkovács emlékei
  • Erdély blog
  • Érdi Tamás története
  • Esterházy
  • eSzínház
  • Etno magazin
  • Eyes and Ears on Budapest
  • Fészek Művészklub
  • Fesztivál Akadémia
  • Fischer Ádám története
  • FOCUS on You
  • Giargiana
  • Goethe ráér
  • Gramofon
  • Hagyományok Háza
  • Hallomások
  • Hangszercsodák
  • Haydneum
  • Himnusz-történetek
  • ICMA blog
  • Így írunk mi
  • Jazztörténetek
  • JM blog
  • kamara.hu
  • Kaposfest
  • Kataliszt
  • Képzőművészeti Aktuál
  • Kisvárdai Fesztivál
  • Klassz a pARTon!
  • Kodály Verseny
  • Kórusblog
  • Könyv-papír-olló
  • Könyvsarok
  • Kreatív Európa történetek
  • Kultúr-linzer
  • Kultúrpanda
  • KultúRecept
  • Liszt Ünnep
  • Madridi mozaikok
  • Magyar Zene Háza
  • Marton Éva Énekverseny
  • Mesélő lakosztályok
  • Minden, ami opera, minden, ami Szeged
  • Minden nap színház
  • Mindent Kocsisról
  • MNM Tudástár
  • Mozart Planet
  • Múlt századi csillagok
  • Múzeum+
  • MuzsikAlkohol
  • Müpa magazin
  • Művészetek Völgye
  • m. v.
  • Nagyváradi történetek
  • Operaház
  • Orgonablog
  • Orientale Lumen
  • Oroszlánkörmök
  • Orosz Zenei Fesztivál
  • Pagony
  • Papageno Klasszik
  • Parlando
  • PerfActionist
  • PeterPress
  • PH-érték
  • Purcell – Orfeo
  • Régi Zenei Napok
  • Rost Andrea
  • Ruttkai és kora
  • Senki többet?
  • Sisi gödöllői kastélya
  • StageHive
  • Steinway
  • Szentendre
  • Színikritikusok Díja
  • Színház mindenkinek
  • Színtézis
  • Szokolay
  • Szomorú vasárnap
  • Táncmesék
  • Te csak hallgass!
  • Trafó
  • Utolsó Óra
  • Várfok Galéria
  • Városmajori Szabadtéri Színpad
  • Wagner úr
  • Zenélő bábok
  • Zeneoktatás
  • Zeneszó
  • ZÖLD+KULT
  • Zsámbéki Nyári Színház
  • Ў – A szabadság blogja
Facebook Instagram Vimeo YouTube
  • Blogok
  • Intermezzo
  • Közvetítések
  • Magazin
  • Rádió
  • Papageno Klasszik
  • English
Facebook Instagram Vimeo YouTube
Papageno
Papageno
Oroszlánkörmök Színház Címlap

Tarnóczi Jakab: „Ennek így kellett történnie”

Szerző: Papp Tímea2019. szeptember 3.
Facebook Twitter E-mail
Tarnóczi Jakab
Tarnóczi Jakab - fotó: Éder Vera / SZFE

Tarnóczi Jakab idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zenés színházi rendezőként. Már negyedévesen egy vizsgamunkával, a Schroffenstein családdal felhívta magára a figyelmet, azóta izgalmas előadásokat készített többek között a nagyváradi Szigligeti Színházban és a Katona József Színházban. Sűrű szeptember elé néz: Vízkereszt-bemutatója lesz Salgótarjánban, a Színikritikusok Díjának egyik várományosa a legígéretesebb pályakezdők között, és az ő Bernd Róza-rendezésével nyit a Thália Színház új kamaraszínpada, a Télikert.

– Kezdjük a pályakezdőket érintő obligát kérdéssel: miért épp a rendező szak?

– Evidens volt, úgy éreztem, nincs más alternatíva. Nehéz erről beszélni, mert utólag azt érzem, minden éppen úgy történt, ahogy kellett, és anélkül, hogy görcsöltem volna rajta. Valószínűleg ez segített át a felvételin.

– Az egyetem alatt sem voltak görcseid, ott is minden teljesen evidensen történt?

– Nem, azóta csak görcsök vannak, de szerintem ezzel mindenki így van, az is, aki évtizedek óta a pályán van. Az egyetemen egyfajta kapunyitási pánikot éreztem. Az érettségi után azonnal felvesznek oda, ahova vágysz, de rájössz arra, hogy amit szeretnél, az nem lesz, hanem már van, az álmodozásra pedig se hely, se idő, mert minden pillanat számít, és nagyon kell koncentrálni, hogy tudatosan dönts, ne csak sodródj – hát az eléggé sokkoló… Mindig görcsölünk!

A Schroffenstein család (SZFE-Ódry Színpad) – fotó: Éder Vera

– Észszerű kompromisszumokat persze, kell kötni, de van, aki azoktól mentesen dolgozhat?

– Van. Talán az, akiben megmarad a kíváncsiság, és nem a mesterségbeli, a technikai tudására épít csupán. Lehet, hogy mindig ugyanazt a témát boncolgatja más-más alapanyagokkal és színészekkel, de a mániákusság biztosan jellemző rá.

– Mondd, neked van már mániád?

– Inkább azt mondom, hogy igyekszem bízni a megérzéseimben.

Azt hiszem, hogy a témák, a problémák, jelenségek, motívumok valamiféle ciklikus rendszerben mozognak, vissza-visszatérnek, és időnként az ember megtalál hozzájuk egy anyagot, egy csapatot.

De borzasztó nehéz tapasztalatokról beszélnem, mert abból még kevés van.

– Miközben ha megnézem az utolsó két egyetemi évedet, akkor a sűrű jelzőt nyugodtan használhatjuk, ráadásul volt ebben egy igazi dobbantás, a nagy figyelmet keltő Schroffenstein család.

– A Schroffenstein család fontos munka volt. Mégis azt érzem, kicsit túlmisztifikálták, túl nagy és ijesztő volt a hype körülötte. Ne érts félre, borzasztó meghatározó volt a találkozás minden színésszel, óriási energiákkal, szabadon, kompromisszummentesen tudtunk dolgozni. Méltó volt a színészek sikere, de hát ez mégiscsak egy egyetemi vizsgaelőadás volt. Lement belőle kettő még tavaly márciusban, aztán nehezen lehetett egyeztetni, és én le is raktam, el is tettem. Május végére valahogy összejött még kettő belőle. Ott álltam az ajtónál, láttam, ki mindenki jött el. Volt benne valami bizarr, valami ijesztő. Szívesen gondolok erre az előadásra, ami, ahogy mondtad, nagyszerű dobbantó volt, de szeretném, ha nem mindig ez lenne a vonatkozási pont, ha folyamatosan meghaladnánk magunkat.

– Egyfajta buborékban élek én is, a Facebook-falamon például erősen reprezentáltak a színházi és színház iránt az átlagnál jobban érdeklődő ismerősök, akiknek a posztjaiból úgy tűnt, Az eltört korsó Szkéné-beli vendégjátéka szintén sokakat megmozgatott. Figyelnek rád, nemcsak az Ódryra vagy a Katona Sufnijába mennek el érted, és persze ott a Színikrikusok Díja-jelölés is.

– Én ezt nem érzem. Nincs pontos képem arról, kik érdeklődnek irántam. A jelölésen is meglepődtem, egyáltalán nem érzékelem, hogy én vagy az előadásaim számon vannak tartva. Különös dolog ez: a Schroffensteinből keveset játszottunk, a Korsó kétszer ment itt, Budapesten, háromszor Salgótarjánban, és igaz, hogy a Leláncolt Prométheuszból lement harmincöt előadás, de a Sufniba csak ötvenen férnek be. Tehát keveset lehetett látni belőlem.

– Te alapvetően ennyire önreflexív, magadat és a helyzetedet hidegen, távolságtartóan elemezgető ember vagy, vagy ez tanult stratégia?

– Ezt a helyzetet muszáj elemezni, a helyén kezelni. Nagyon könnyen el lehet csúszni, ha jönnek a felkérések. Az ember amellett, hogy pályakezdőként szeretne tapasztalatot szerezni, minél több színésszel találkozni, tart attól, hogy ha nemet mond, a következő alkalommal már nem hívják. Aztán jön a pánik, mert hirtelen tele a naptár, körberendezheted az országot, gyakorlatilag beleesve egyik munkából a másikba, teljesen felkészületlenül, inspiráció nélkül. Ezt felismerve fájó nemeket kell mondani.

Lőrinczy György jegyezte meg az egyik színházmenedzsment-órán, hogy sokkal többet lehet tanulni abból, ha nemet mond az ember egy csábító ajánlatra, minthogy elvállal feladatokat, amiket végül nem tud teljesíteni. Ascher szerint pedig csak egy rosszabb vagy veszélyesebb van annál, ha az embernek nincs munkája: az, ha túl sok van.

Pályakezdőként könnyű abba a csapdába beleesni, hogy azt hiszi az ember magáról, mindent elbír, és aztán nem csupán az derül ki, hogy nem, nem bír el mindent, hanem ami ennél is rosszabb, elveszíti a lelkesedését, az örömét, a hitét.

Az egyetemen sok éles helyzetbe kerültünk, a mestereink megtanították a technikai alapokat, a teátrális hatás mechanizmusait, dolgoztunk operaénekesekkel, mozgattunk kórusokat, rendeztünk a Müpában, úgyhogy könnyen azt hihetnénk, megy ez nekünk. De ha egyetlen kérdésre, a „miért”-re nincs válasz, teljesen feleslegesen dolgozunk.

– Ha már említed az operaénekeseket, a kórusok mozgatását, beszéljünk egy kicsit a zenés színházi szakirányról, amin végeztél. A gyakorlatban ez mit jelentett?

– Ez legelsősorban Selmeczi Györgyöt jelentette, valamint a párhuzamos zenés színész osztállyal való szoros munkát, ebben benne voltak a zenés mesterség órák, az ének- és mozgásvizsgák, amit nekünk igy ugyanúgy kellett teljesítenünk, mint a színészeknek. Később pedig jelentette a BMC-vel, Eötvös Péterrel, illetve az Operaházzal való együttműködést. Kovalik Balázzsal és Almási Tóth Andrással is volt egy-egy kurzusunk.

– Hogyan fogadtak el benneteket az énekesek?

– Könnyen beengedett bennünket ez a nagyon zárt közeg, és ennek az volt az oka, hogy az egyetemen mi magunk is megtapasztaltuk, hogy fizikailag milyen nehéz a színpadon énekelni. Tisztában voltunk vele, hogy egy énekesnek mennyi dologra kell figyelni a megfelelő támasztástól a partneren át egészen a karmesterig – sőt, hogy egyáltalán lássa a karmestert –, ezért nem kértünk tőlük semmit felelőtlenül.

Az átlagos prózai rendező bekerülve az Operába gyakran azt hiszi, könnyen megváltoztathatja a műfaj diktálta szabályokat.

De Brünnhildének egész egyszerűen muszáj éppen azon a ponton és éppen úgy állni a színpadon, hogy áténekeljen egy Wagner-zenekart. Ezeket figyelembe kell venni, ez minden szituációs ötletet felülír.

– A következő évadot a Tháliában kezded, az új kamaraszínpad, a Télikert a Bernd Rózával, a te rendezéseddel nyit. Jól gondolom, hogy a kályha, ahonnan indulunk, a Schroffenstein család? Hiszen az előadásban a Thália művészeti vezetője, Schell Judit is játszott.

– A vele való találkozás is pont olyan, mint az, hogy felvettek az egyetemre: ennek így kellett történnie. Amikor felhívtam, elmondtam neki, ki vagyok, mit szeretnék, kiderült, hogy ő épp egy ilyen feladatra vágyott, mint a Schroffenstein.

Aztán Judit a Thália művészeti vezetője lett, és felkért egy rendezésre. Szerintem már a felkérés is bátor döntés volt az ő részéről, az pedig különösen, hogy igent mondott erre a darabra.

A Bernd Róza kemény történet, semennyire nem Thália-kompatibilis, de a Télikert a kompromisszumok nélküli kísérletezés terepe lesz.

Mi legalábbis így dolgoztunk.

– Patkányok, A bunda – ennyi jut eszembe Hauptmannról, ezek azok a drámái, amelyek fel-felbukkannak magyar színházak repertoárján. Ciki, ha nem ismerem a Bernd Rózát?

– Egyáltalán nem. A magyar Hauptmann-drámakötetben sincs benne. Egyedül Ascher Tamás ismerte, akinek drága Radnai Annamária tanárnő mutatta meg.

– Mit kell róla, a drámáról és címszereplőjéről tudni?

– Egy bírósági tárgyalás inspirálta a szerzőt. Ez a történet a vidéki társadalom sűrű lenyomatát adja, azt láthatjuk, hogy egy közösség hogyan teszi tönkre szinte észrevétlen módon, szándékoltság nélkül az egyik tagját. Mindenki a saját morális elveit igyekszik megvédeni, a terjengő félinformációkból és kétes tudásokból mindenki konstruál magának egy igazságot, és ezáltal valódi tettlegesség nélkül is megtörténik a tragédia. Nincs szó fizikai bántalmazásról, mégis beleszakad egy ember, aki nem ártatlan, nem hős, de különös és különleges lány, egy öntudatára ébredt, erős személyiség.

– Hogyan találtál rá?

– Én elég sokat járok Németországba. Ott gyakran előveszik a darabot, Hauptmann pedig közel áll hozzám. Utánakerestem, és egészen hihetetlen módon megtaláltam a művet az interneten Hevesi Sándor fordításában, ami a 110 évvel ezelőtti, Nemzeti Színház-beli bemutatóhoz készült.

Nem tudtam, hogy hol, mikor, milyen formában fogom megcsinálni, de azt igen, hogy a címszerepet Mentes Júlia Virgínia kell, hogy játssza.

Miután Judit felkért, egy nyáron át kerestem az alapanyagot, és bár szabadkezet kaptam, eleinte a könnyedebb műfajban keresgéltem. Többször tűnt úgy, hogy most megtaláltam az anyagot, de végül mindig hiányzott valami. Majd az utolsó pillanatban beugrott a Bernd Róza. Feltételem volt azonban, hogy meghívhassuk a címszerepre Julcsit. Judit korábban nem ismerte őt, de miután leadtam a szereposztást, megnézte őt több előadásban, és le is szerződtette. Azt gondolom, Julcsi jelenléte nagyon jót tett a csapatnak. Az elejétől kezdve félelem nélkül próbált, mert szélsőséges, sőt akár rossz is lenni, ez pedig felszabadítóan hatott mindenkire. Az övé az abszolút főszerep, mindenki hozzá viszonyul, így az ő energiái akaratlanul is átragadtak a többiekre.

Mentes Júlia Virgínia, Zayzon Zsolt – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt
Mózes András, Mentes Júlia Virgínia – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt
Schell Judit, Zayzon Zsolt – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt
Schell Judit, Molnár Piroska, Zayzon Zsolt – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt
Mentes Júlia Virgínia – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt
Bán Bálint, Tamási Zoltán, Mentes Júlia Virginia – Bernd Róza – fotó: Puskel Zsolt

– Erre a darabra is jellemző az a furcsa, szélsőséges humor, ami Hauptmann-nak a sajátja?

– A megszállottság és mániákusság szélsőséges archetípusain helyenként lehet majd nevetni. Hauptmann szereplői dialektusban beszélnek, amit magyarul nagyon nehéz visszaadni, mert más jelentésrétegeket hoz be a színpadon a tájszólás, míg a németben valamiféle elemeltsége vagy költőisége lesz annak, ha a 110 évvel ezelőtti berlini dialektusban beszélnek, mint a Patkányokban, vagy mint itt, ahol sziléziai dialektust használ. Hevesi fordítása pontos, igaz, első olvasatra egy népszínmű hatását kelti – amire még rá is erősít –, ezen valamelyest igazítottunk.

Izgat a nyelv struktúrájának és a színpadi formának az egymásra hatása, ennek a lehetőségei. Az elmúlt években rendeztem Goethét, Aiszkhüloszt, Kleistet, Shakespeare-t, akik mind olyan meghatározott nyelvi konstrukciót használtak, ami inspirál, és amitől nem szívesen térek el.

katona józsef színház thália színház színház- és filmművészeti egyetem tarnóczi jakab színikritikusok díja színikritikusok díja 2019
Megosztás. Facebook Twitter LinkedIn E-mail
Előző bejegyzésBemutatkozott a Berlini Filharmonikusok új művészeti vezetője – Videó
Következő bejegyzés Ifjú titánok Szegeden: Balázs Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán

Ajánlott Bejegyzések

Jürgen Flimm
Intermezzo

Elhunyt Jürgen Flimm rendező

2023. február 5.2 perc olvasás
Moór Marianna 1960-ban - forrás: Fortepan / Kotnyek Antal
Intermezzo

Akit „csodás szerepekkel kényeztetett az élet” – a 80 éves Moór Mariannát köszöntjük

2023. február 4.4 perc olvasás
Páll Éva - forrás: Müpa
Müpa magazin

A délszláv zenétől az erdélyi hangulatokig – A népzenét ünnepli a Müpa

2023. február 4.2 perc olvasás

A hozzászólások le vannak zárva.

Promóció
Dénes Viktor - forrás: Budapesti Operettszínház Promóció

A berobbanástól a sűrített jelenlétig – Beszélgetés Dénes Viktorral

Szent Péter esernyője Színház mindenkinek

Túl a 200 000. nézőn – Folytatódik a Színház mindenkinek misszió

Vass András - fotó: Gyarmati Csaba Zene

Vass András: „A Teremtés zenei anyaga zseniális, sőt tökéletes”

Promóció

Kocsis-Holper Zoltán: „A kortárs zene rólunk szól”

Az almafa virága - forrás: Vertigo Promóció

Tiltott szerelem Budapesten – Érkezik Az almafa virága a mozikba

Promóció

Felelős hitelességgel – Homonnay Zsolt a Mária főhadnagy rendezéséről

Hírlevél

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

  • Impresszum
  • Médiaajánlat / ÁSZF
  • Adatvédelem
  • Szerkesztőségi alapelvek
  • About Us
  • Kapcsolat
Menu
  • Impresszum
  • Médiaajánlat / ÁSZF
  • Adatvédelem
  • Szerkesztőségi alapelvek
  • About Us
  • Kapcsolat

Member of

Hírlevél feliratkozás

0001
0001
SB_LOGO_2022-1
SB_SEAL_cmyk_2022-1

A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:

© 2022, Papageno Consulting Kft. Minden jog fenntartva.

Type above and press Enter to search. Press Esc to cancel.