Le szeretné bontani a láthatatlan falakat zenész és közönség között, illetve visszahozná az élményközpontú nevelést a zenei oktatásba Seidl Dénes friss Junior Prima díjas trombitaművész. A Concerto Budapest és a MÁV Szimfonikus Zenekar zenésze társalapítója a Dénes-Worowski Marcell-lel közös ZeneMűvek kultúrmissziós formációnak, melynek célja, hogy közelebb hozza a klasszikus zenét a fiatalokhoz.
– Egészen pontosan mit jelent számodra az „edutainment” kifejezés?
– Ez a kifejezés az angol oktatás és a szórakoztatás szavakat vonja össze. Az előadásaink során igyekszünk szem előtt tartani, hogy miközben információkat adunk át, a közönségünk jól érezze magát. Ugyanakkor az is fontos számunkra, hogy a könnyen fogyaszthatóság és a közérthetőség ne járjon értékcsökkenéssel. Mi a ZeneMűvekkel igyekszünk arra figyelni, hogy megtaláljuk az arany középutat a szórakoztatás és az ismeretterjesztés között.
– Melyek azok a pontok, amelyeken szerinted változtatni kellene a zeneoktatásban?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy teljes mértékben rálássak arra, hogy milyen irányba kellene mozdulnia a magyar zeneoktatásnak, ugyanakkor nagy vágyam, hogy egyszer konzervatóriumban taníthassak, mert ez egy nagyon izgalmas és fontos időszak a diákok életében. Rengeteget gondolkodtam, hogy milyen pedagógiai módszerek állnak közel hozzám. A saját tanulmányaim és a Zeneakadémián elvégzett tanári képzés alatt megszerzett tapasztalataim alapján számomra nagyon fontos, hogy a növendékek újra és újra megtalálják a zenei élményt. Úgy gondolom, hogy rengeteg módszertani lehetőség vesz minket körül ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő eszközt a diákok fejlődéséhez. Nekem személy szerint nagyon megtetszett az Apagyi-Lantos-módszer, amiben az improvizációnak és a művészeti ágak találkozásának van nagy szerepe.
– Hogyan jött a trombita, mint hangszer az életedbe?
– Nem tudom pontosan, de arra emlékszem, hogy egészen kiskorom óta szerettem volna játszani ezen a hangszeren. Volt két közeli ismerősöm, akik trombitálni tanultak, és ha kezembe adták a hangszerüket, vagy hallottam őket játszani, akkor az mindig különleges pillanat volt számomra. Egy pár éve tudtam meg, hogy édesapám mindig is szeretett volna trombitálni, azonban egész fiatal felnőtt koromig erről valahogy nem meséltek a szüleim. Nehéz megfejteni, hogy a trombita csillogása, a szép hangja, a közeli ismerősök személye, vagy egy transzgenerációs vágy vezetett-e engem a trombitához. Mindenesetre nagyon boldog vagyok ezzel a hangszerrel.
– Két zenekarban is játszol, és szólistaként is hallhatott már a közönség. Melyik áll hozzád közelebb? Mi a különbség a kettő között?
– Szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen sok téren közreműködhetek a magyar zenei életben. Engem mindig is lenyűgözött, amikor sok ember csinál egyszerre valamit egy közös cél érdekében. Erre a szimfonikus zenekari munka jó példa, ami izgalmas és rengeteg fejlődési lehetőséget rejt magában. Emellett természetesen minden vágyam, hogy szólistaként is minél több lehetőséget kapjak. Szólózni vagy a zenekarban játszani egyébként két teljesen különböző feladat, eltérő játékmódot és terhelést jelent. Szólistaként sokkal jobban részese lehetek a darab alakításának, ez a fajta szabadság, kreatív munka és önkifejezési eszköz engem nagyon vonz.
– Trombitaművészként milyen utat, karriert, életpályát látsz magad előtt? Mik a céljaid?
– Úgy érzem, tele vagyok energiával és vágyakkal, miközben most is rengeteg mindent csinálok. Jelenleg a szólókarrieremre szeretnék koncentrálni, de szeretnék később tanítani, zenekarban és kamaraformációkban zenélni, és természetesen folytatni azt a kultúrmissziós munkát, amit a ZeneMűvekkel megkezdtünk. Tisztában vagyok azzal, hogy nem biztos, hogy elég egy emberi élet ezeknek az álmoknak a beteljesítéséhez, inkább úgy állok hozzá, hogy örülök minden lehetőségnek, és igyekszem a lehető leglelkiismeretesebben elvégezni azt a feladatot, ami megtalál.
– Ismét visszakanyarodnék a pedagógiához. Miért fontos neked a koncertpedagógiai? És hogyan tervezed megújítani?
– A zenei munkának fontos és elengedhetetlen része, hogy minél profibban, a lehető legmagasabb szinten interpretáljuk a zeneszerzők alkotásait. Azonban azt gondolom, hogy emellett a precíziós munka mellett szükség van arra, hogy kommunikáljunk a közönséggel, a sokat emlegetett láthatatlan falat lebontsuk, vagy átlépjük, hogy a hallgatóság minél közelebb kerülhessen a zenei élményhez. A ZeneMűvekkel az a célunk, hogy át tudjuk adni a lelkesedést és azokat az információkat, amelyekkel a zenehallgatás és a koncertre járás komplexebb és személyesebb élménnyé válhat. Szervezünk olyan rendhagyó koncerteket, ahol nem megszokott módon találkozhatnak a fiatalok a komolyzenével. Ilyen például a Millenáris Parkban megrendezett piknik-, vagy az Akvárium Klubban létrehozott komolyzenei talkshow-koncert. A MÁV Szimfonikus Zenekar ezeknek a kezdeményezéseknek nagy támogatója, és nagy hálával tartozunk nekik, amiért az ötleteink mellé álltak. Emellett kisebb előadásokat, workshopokat tartunk középiskolásoknak és egyetemistáknak, és kifejezetten ennek a korosztálynak szól a Koncert Plusz sorozat, ami a MÁV Zenekar nagy esti koncertjei köré épül. Emellett igyekszünk megragadni a legtöbb eszközt, hogy elérjünk az emberekhez, például nemrég indítottuk a FilmZenész névre hallgató podcastunkat, ahol zenei témájú filmeket elemzünk zenész szemmel, és nagy terveink vannak a jövőre nézve, amiről remélem hamarosan értesíthetjük a követőinket.
– Milyen szerepet játszanak az életedben a versenyek? Mekkora jelentőséget tulajdonítasz ezeknek?
– Szerintem a versenyzés nagyon jó lehetőség egy fiatal muzsikus számára. Egy megmérettetés jó cél, amire fel lehet készülni, és egy hasznos visszajelzés, hogy hol tartok a többiekhez képest? Nem sok versenyen indultam, de mind meghatározó élmény volt számomra, és nagy hatással volt az életemre. Leginkább az Országos Egyetemi Trombitaversenyen és az olaszországi „Cittá di Chieri” Nemzetközi Kamaraversenyen elért első helyezésre vagyok büszke, ezek az eredmények rengeteg motivációt adtak a későbbiekben. Amikor zenei versenyekről van szó, akkor mindig eszembe jut a híres idézet Bartók Bélától: „A verseny lovaknak való, nem embereknek”. Szerintem zenészként a mai világban a legtöbb lehetőséget meg kell ragadnunk ahhoz, hogy építsük a karrierünket, ugyanakkor Bartók szavai engem arra emlékeztetnek, hogy a versenyzés és a megmérettetés mindig eszköz legyen a fejlődés útján, ne öncélú sikerkeresés.
– Mit éreztél, mikor megkaptad a Junior Prima díjat? Neked, fiatal művésznekmit üzen ez a díj?
– Nagyon boldog voltam, hiszen Junior Prima díj talán a legnagyobb elismerés, amit 30 év alatt lehet ma Magyarországon kapni zenei téren. Ez a díj sok területen segíti az életemet. Mind a szakmai elismerés, mind az anyagi támogatás jó lehetőség, hogy szakmailag fejlődni tudjak és építhessem a karrierem. Ugyanakkor nagy hatással van rám ez a díj a mindennapokban is: felrobbant bennem egy motivációs bomba, nagy örömmel és lelkesedéssel vetem bele magam a különböző projektekbe és ülök le a hangszerem mögé minden nap. Nekem ez a díj azt üzeni, hogy jó úton vagyok, mindent ugyanígy kell csinálni, csak jobban.
