20. ablak: Mese az életszerűtlen, de tökéletes női döntésekről

Janika (Turay Ida, Szabó Sándor, Kemény László)

Mit tenne Ön, kedves olvasó, ha férje két hónapra a tengerentúlra utazna, de elfelejtene hazajönni, és hírt se nagyon kapna róla: várná makacsul reménykedve, vagy egy idő után hagyná a fenébe, és szép lassan elkezdene felépíteni egy új életet?

És akkor mit tenne, ha a férj váratlanul, 15 év távollét után egyszer csak megjelenne az ajtóban válási céllal, miközben Ön, foglalkozását tekintve színésznőként, épp egy kiskamasz fiú szerepét próbálja otthon parókában, rövidnadrágban, felismerhetetlenül: megjegyezné neki, hogy János, én vagyok az, Gizi; vagy szépen továbbjátszaná Janikát?

Mivel vígjátékról van szó, ráadásul szerelmesről, természetesen Polgár Gizi marad karakterben, és elhiteti a drámaíró férjjel, hogy ő bizony egy kamaszfiú. Persze, a hiúság is fűti: neki, a negyvenes dívának ne mondja egy igazgató, hogy nem tud hitelesen 15 évest játszani. (Azért ilyen csak egy színdarabban lehetséges, a való világban nincs az a jelmez, smink és paróka, továbbá távolság és fényviszony, ami nevetségessé tétel nélkül ennyit fiatalít.)

Könnyen kínossá válhatna a helyzet, a fel nem vevő szekér utáni kétségbeesett rohanás mintapéldájává. Hogy nem válik azzá, kellenek a szerzők, Békeffi István és Stella Adorján, akik egyensúlyoznak a pengeélen, és a Turay Idát követő mindenkori Gizik. Akik a hirtelen döntések és képtelen fordulatok közepette csak azt erősítik a nézőben: ha valaki nagyon fontos, de nem tudjuk, ez a fontosság kölcsönös-e, muszáj nagy levegőt venni, és saját lelki egészségünk érdekében végére járni a dolognak. Ha happy end van, mint itt, az csodálatos. Ha meg nem… vegyük úgy, hogy kidobtuk a ballasztot.