Milyen lehetett az élet a Viktória-korabeli Angliában télen, hogyan szórakoztak a fiatalok egy korcsolyapályán az etikett megszabta előírásokat betartva? Ennek bemutatására a talán leginkább szabálykövető színpadi műfaj, a balett a legalkalmasabb.
Havas erdő a háttérben, csillagos téli éj, színes kínai lampionok világítanak a tó fölött – ennél romantikusabb hangulatot el sem lehet képzelni. Kékbe, pirosba, barnába öltözött párjaink pedig álomszerűen és illúziókeltőn siklanak Sir Frederick Ashton 1937-es koreográfiájában, A korcsolyázókban.
A 30-as évekbeli Színházi Életekben sem olvasunk ilyen bájos társasági összejövetelkről, nemhogy a 19. századi magyar sajtóban. Nekünk ez nem nosztalgia, hanem érdeklődő rácsodálkozás, hardcore anglofileknek anakronisztikus vágy. Olyan ez a Meyerbeer-zenével aláfestett korcsolyázás, mint amikor kinyitunk egy antik zenélő dobozt, ami bónuszként könnyű csokoládébonbonokat is rejt. Kényeztessük magunkat vele, fogyasszuk, de ügyeljünk a mértékre – különösen karácsonykor!