„A kicsi, hajszálvékony és tökéletesen egyszerű meséket kedveli” – írta Maeterlinckről Füst Milán, aki rajongta a belga írót. A kék madár meséje is ilyen.

A favágó két gyereke, Tyltyl és Mytyl karácsony éjszakáján az Alkonyi Tündér kérésére/parancsára – attól függ, honnan nézzük – elindul megkeresni a boldogság kék madarát, mert a beteg unoka csak akkor gyógyul meg, ha elviszik neki azt. Hogy a gyerekek és a tündér, továbbá a beszélő Kutya, Macska, Víz, Tűz, Cukor, Kenyér stb. miatt lett-e gyerekszínházak repertoárjának alapdarabja ez a szimbólumokkal teli, lebegésében is súlyos, mindenféle negédtől mentes, alapvetően a nekünk megadatott időről, életről és halálról, relatív és igazi boldogságokról szóló alig-történet, nem tudom. A leegyszerűsítés mindig árt, itt meg aztán különösen. Tessék csak megnézni ezt:

És nem azért, mert négy-nyolc évesen alig érti az ember azt, mit jelent, hogy nem kell kétségbeesetten keresnünk, mert a boldogság mindig ott van körülöttünk, csak észre kell vennünk. Hanem azért, mert ami ebben a nem-történésben megtörténik, élet, halál, múlt, jövő, emlékezés és fantázia játéka, gyerekként, artikulálható tapasztalat híján még nem jelent semmit. Olyankor a színes üveggolyó, egyébként teljesen jogosan, még értékesebb a szemfelnyitó gyémántnál.