„Szerintem a legjobb, ha költői címet adunk egy festménynek” — mondta René Magritte, aki szerette összehívni barátait, hogy közösen keressenek címet egy-egy frissen elkészült képnek, de csak néhány esetben tudjuk, hogy el is fogadta a javaslatokat.
A szürrealista festő téli képei sem úgy téli képek. Nézzük például Az üvegkulcsot, ami az észlelési tapasztalataink teljes ellentmondása. Látunk ugyanis egy mozdulatlanul lebegő sziklát: az egyik lehetetlenséget a másik lehetetlenség jellemzi.
Az arnheimi birtok is maga az átvágás: nem is az arnheimi birtokon ábrázolja, hanem Edgar Allen Poe novellájának egy félmondata inspirálta: „nem létezik a látványnak olyan kombinációja a természetben, amilyet egy zseniális festő megalkotni képes”. (Itt elolvasható a novella teljes fordítása.)
Vagy itt ez a (nem teljesen színhelyes) Eltévedt zsoké, amelynek első, 1926-os változata Magritte első szürrealista munkája. Hát hol találunk a természetben ennyire tökéletesen lehullott levelű és ága-bogú fákat, sőt levélformát öltő lombkoronákat? (Ráadásul olyan, mintha a törzs lenne a főér vagy -ideg.)
De ne okoskodjunk, nézzük a képeket, és adjunk igazat Bretonnak, aki a festő 1964-es, első amerikai kiállításának megnyitóján a következőket mondta: „Magritte minden munkája mindennak betetőzése, amit Apollinaire egyszer úgy nevezett, hogy »a valódi józan ész« – és ez a nagy költők sajátja.”
