Mai képeink alkotója, Pekáry István sokoldalú művész volt: a festészet mellett a textilművészet, különösen a gobelinek és a díszlettervezés is érdekelte, dolgozott grafikusként és iparművészként is.
1905. február 1-jén született és 1981. augusztus 25-én hunyt el. A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. A 30-as években, pályája indulásakor számos elismerést kapott és több kiállítását is megrendezték a jeles fővárosi galériák, de ebben az évtizedben több külföldi díjat (milánói triennálé, párizsi párizsi világkiállítás) is elnyert. Tanított New Yorkban, és tanult Olaszországban. Rómában új irányt vett pályája. 1935-től az ott élő Miloss Aurél balettművésszel és Veress Sándor zeneszerzővel együttműködve számos Kodály-, Veress- és Stravinsky-mű díszlet- és jelmeztervét készítette el, olyan színházakban dolgozott, mint a Teatro delle Arti és a Teatro deli Opera. A látványtervezést hazatérése után sem hagyta abba, magyar és külföldi színpadokra egyaránt tervezett.
„A magyar falu, a magyar föld és az olasz város, az olasz sziget megszállott festője. Kettős, egymást erősítő s kiegészítő élményanyagából válogatja ki felfrissülő változatossággal megismétlődő témáit. Itália természeti szépségei és páratlan művészi kincsei lebegnek szeme előtt, amikor játékos örömmel mesélni kezd színekben dúskálkodó ecsetje a magyar népélet stilizáltság nélkül felidézett látványosságáról. Amikor meg Itália part mentén felbukkanó, kies fekvésű szigeteit, hegyoldalra kúszó háztömbjeit festi, pillanatnyilag se feledkezik meg arról, hogy magyar festő. (…)
Pekáry számára az élet kifogyhatatlan leleményű nagyszínpadi látványosság. Benne él a forgatagban, szüntelenül a szabadszemmel érzékelhető valóság nyűgözi le, de áthangolva a szelíd megnyugvás csöndjével. Nem pörköli meg a szenvedés, a gyötrelem. Minden körülmények között megőrzi szenvedélyes kedélyhullámzásoktól megtisztított, személytelen és éber kíváncsiságát. Teljesen egyéni, jellegzetes stílusának kialakulására serkentőleg hatott Bartók és Kodály: a népiességnek szellemi átértékelésével; más szempontból és részben Paulini Béla „Gyöngyösbokréta”-időszaka: a népiesség fellazításával, a gyakorlati alkalmazásban. Mesterének, Rudnay Gyulának példája erkölcsi erővel a véréig hatolt: a megalkuvás nélküli önmegismerés meredekén megállás nélkül előbbrejutni. A Rudnayé- hoz hasonló hazaszeretettel fejezi ki a honi tájak és emberek megértő szeretetével a szülőföld néma beszédét. De míg Rudnay, kivárva és önmagában lesve ki a hajnalhasadást, az éjszaka sötét mélységéből hozza felszínre a lélek ősi titkait, addig Pekáry csillapíthatatlan derűszomjával a tűző Nap költészetében érzi otthonosan magát” – írta róla a Művészet című lapban 1971-ben Haits Géza.
D. Fehér Zsuzsa művészettörténész Pekáry 1975-ös, az Ernst Múzeumban megrendezett retrospektív kiállításának alkalmából így fogalmazott: „Gyermekkorának színhelye Serke, egy kis falu Rimaszombat mellett. Az akkori Gömör élete, hagyományai, népszokásai, emberei. Ez önmagában is elég annak, aki megfigyelni és álmodni egyformán képes. A csodák, amelyek képeit éltetik, még ma is onnan származnak. Főiskola, Rudnay tanítása, majd Itália, a másik nagy élmény, a Velencei-tó és környékének élővilága, olvasmányok, kézműves kísérletek, színház és muzsika. Ebből áll össze Pekáry ki nem apadó festői forrásvidéke.”
Ha tetszettek ezek a képek, ne hagyják ki Pólya Tibor, Brueghelék és Hendrik Averkamp téli festményeit sem!
