Diószegi Benjámin szerint minden élettapasztalata – a könnyűek és a nehezek is – a zenéhez fűződő viszonyába transzponálódik. Ghánai származású édesapjával csak telefonon beszélt, skizofréniával élő édesanyjával viszont bensőséges a viszonya. Nagyapja, aki elindította a zenei pályán, 2021-ben háztűzben vesztette életét. Benjámin november 26-án lép fel Budapesten Metamorfózisok – Schubert, Szkrjabin, Ravel című, különleges, vizuális-storyteller zongoraműsorának bemutatójával. A felszínes szemlélő nem gondolná, hogy ez a fiatalember Kolozsváron nőtt fel erdélyi magyarként, a salzburgi Mozarteumban mesterizett, jelenleg Bécsben él.
- hirdetés -
– A Facebook-biódban mindössze egy Seneca Erkölcsi leveleiből származó idézet szerepel: Aequat omnes cinis (a hamu mindenkit egyenlővé tesz). Nagypapád tragikus elvesztésére utal a híres bölcselet?
– Igen, talán ő volt az az ember, akit a legjobban szerettem, az elvesztése valószínűleg teljesen újraértelmezte az életemet. Ő ugyan nem volt zenész, de nagyon sok zenét hallgatott, és volt rálátása arra, hogy mi szól jól, vagy mi nem szól jól, milyen az érdekes zene, vagy milyen az üres zene. Ez nagyon sokat segített nekem. Már gyerekkoromban érzelmi bázist találtam benne, bármibe belefogtam, bátran csináltam és szeretettel. Nem éreztem magam egyedül ebben az egészben, merthogy amikor gyakoroltam – általában nála –, azt ő mindig órákon keresztül hallgatta, aztán beszélgettünk is róla.
A mai napig nem tudom józan ésszel felmérni az elvesztését. Úgy érzem, még mindig az esemény hatása alatt állok, pedig már majdnem négy évvel ezelőtt történt. Van viszont ennek egy érdekes aspektusa, ami a Metamorfózisok műsoromat is ihlette, amiben a zeneszerzők megélései és saját történeteim is helyet kapnak, egyféle kirakósként. Nagypapám hiánya révén közel került hozzám a vég, avagy a halál vagy az enyészet maga, ami tulajdonképp mindannyiunkra vár. A darabban az idős, életvégi lelkiállapotban lévő Schubertet és Szkrjabint idézzük meg, szembeállítva az alkotóereje teljében lévő Ravellel. Fiziológiai szinten is visszaköszönő érzésmotívumok kapcsolódnak bennem ezekhez a fogalmakhoz. Lehet, hogy ez csak annak a beismerése, ami egyébként minden pillanatban ott lebeg az emberek előtt, hogy az élet az véges, és egyszer minden folyamat befejeződik.
Igazából a zene is, ha belegondolunk, a csendből, a relatív csendből születik, és a csendbe vész bele. Mindez talán a felnőtté válásnak is része. Az ember beismeri magának, hogy halad, kopik, öregszik. Hogy néha a dolgok visszatarthatatlanok. Nagyapám elvesztésével összefüggésben szoktak a szétporladással, szétmállással kapcsolatos és reinkarnációs álmaim is lenni. Az idézet a Facebook-bióban is erre utal, voltaképpen mindarra, amire ez az élethelyzet rávezetett. Azt gondolom, ha az ember komolyan veszi ezeket a képzeteket, akkor fel tud szabadulni bizonyos esetben a félelem alól. Ha engedi, hogy keresztülmenjenek rajta az érzések, lassanként kiderül, hogy egyre kevésbé jelent problémát az elengedés vagy önmaga megkérdőjelezése, bár az mindig visszatérő elem.
– Hogy jutott nagyapád eszébe, hogy a zongorázás felé tereljen? Első vagy a családban zenei pályán.
– Igen, én vagyok az egyetlen zenész a családban. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor a nagyapám elvitt Kolozsváron egy zenetanárhoz, aki azt mondta, hogy nagyon jó a hallásom, tehetséges vagyok, és próbáljak meg a zeneiskolába felvételizni. Ez megtörtént, felvettek. A zongorát pedig ő ajánlotta nekem, mert a zongora tűnt a legérdekesebbnek, legkomplexebbnek. Gyermekként én is első látásra közelebb éreztem magamhoz valamiért a billentyűk látványát.
– Milyen volt a gyerekkorod Kolozsváron a hírhedten magyargyűlölő polgármester, Funar idején?
– Eleinte volt egy erős kirekesztettség-érzésem az iskolában, ami idővel enyhült. Az iskolatársaim és a tanárok is úgy kezeltek, mint akit különleges helyzetből kell nézni. Én semmifajta rasszizmust nem tapasztaltam egy-két viccet leszámítva. Inkább azt éreztem, hogy a nem hagyományos családi háttér miatt különböztetnek. Közben lettek nagyon jó barátaim is, nagyon jól el tudtam mélyülni barátságokban, de örököltem ebből az időszakból egy nehezen felülírható reflexet: általában előbb feltételezem, hogy valakinek ellenszenves lennék, mint azt, hogy kedvelne.
Később beolvadtam az általános kamaszos lelkiállapotba, lógtam a suliból, sokat okoskodtam, meg sokat olvastam és gyakoroltam és nem igazán érdekelt, hogy mit tanítanak az iskolában. Ez eredményezett egy konfliktust a tanárokkal, amire rátett, hogy ők tudták, hogy én úgymond elveszett családi helyzetből próbálok érvényesülni.
Apámat alig ismerem, Ghánából költözött Németországba, ott találkozott anyukámmal, de később nem akart a családdal maradni, mire anyukám velem a hasában hazaköltözött, ő pedig ott maradt és újraházasodott. Édesanyám aztán mentális nehézségek miatt alig vett részt a nevelésemben, bár mai napig jó a viszonyunk, szinte mindenben a nagyszüleim, főleg nagyapám volt a támaszom. Én nagyon hálás is vagyok ezért. Különös helyzet, mert a szüleim helyett nagyapám volt mindig mellettem, az ő kitartó nevelése bizonyára bizonyos tekintetben többet is adott, mint amit egy átlag szülő képes nyújtani munka mellett.
– A kirekesztettség-érzés taszított a zongorához?
– Lehet, hogy azért történt ez így, mert az érdeklődésemet a szociális ingerekről levettem picit kamaszkoromban, talán inkább magányosnak számítottam. Volt három-négy barátom, de nem voltam az, aki mindenkivel barátkozni akar. Nem voltam túl nyílt gyerek, az önkifejezési vágyat az introspekcióra irányítottam rá és sokat gyakoroltam és olvastam. Tájékozott is lettem többé-kevésbé annak az időszaknak köszönhetően, ami a mai napig segít, de fékez is engem. De sok más oka is lehet ennek, nem tudom, szerettem a zenét, biztos nem csak a frusztrációk miatt gyakoroltam.
– Tudom, hogy néhány éve aktívan foglalkozol mentálhigiénével. Hogyan keresed az egyensúlyokat magadban?
– Sajnos sokáig nem voltam túl fegyelmezett magammal, régebb kevésbé figyeltem oda erre. Mostanában, például a budapesti koncertre készülve korábban keltem, próbáltam több zenét hallgatni, igyekeztem kellemes külső ingereknek kitenni magam. A tudatosabb étkezés is a folyamat része. Ezeken kívül nekem beváltak és sokat segítenek az alfa, delta, gamma hullámok, amik segítségével különböző hangfrekvenciáknak lehet kitenni az agyat. Nem kutattam sokat a működési elv után, egyszer véletlenül kipróbáltam egyet, és nagyon frissen keltem, jól éreztem magam, és azóta egyszer sem csalódtam. Olyasmihez tudom hasonlítani, ami, mint a jó zene vagy egy hangtálkezelés vagy egy élő koncert, ami tónusba hangolja a szervezetet. A jó kedélyállapot elérésében ilyenkor nagy szerepük van a frekvenciáknak.
Egyébként úgy érzem, van némi jó is abban, hogy megéltem nehezebb állapotokat életem során, melyek igaz, hogy kellemetlenek voltak, többször adtak bizonyosságot arra, hogy ezek a helyzetek túlélhetőek és mindig élhetővé alakulnak valahogy és ebben sokszor a véletlennek is van szerepe. Tehát sokszor nem rajtam múlik, meddig tart ki egy adott állapot, egyszerűen csak alakul. Sokszor meg tud nyugtatni az, ha kiválasztok egy kellemetlen emléket, majd lefuttatom, hogy igazából az is megoldódott. Az emberek nem mindig akarnak rosszat. Ha az ember sokszor volt kellemetlen helyzetbe szorítva mások által, arra készül, hogy következőkor is úgy fognak eljárni, ez természetes, de fel kell ismerni, nem szabad kizárólag a régi tapasztalatokra hagyatkozni.
Diószegi Benjámin
– Milyen tudással vértezett fel a salzburgi Mozarteum, amit a világ egyik legmagasabban jegyzett zeneokatási intézményének tartanak?
– Mindenképp egy fontos állomása az életemnek. Nagyon szerettem Cordelia Höfer Teutsch-csal, a zongoratanárnőmmel dolgozni. Közvetlen ember, hatalmas tudással és tapasztalattal. Volt ennek egy emberi, bensőséges oldala is, például néha vacsorákra is elhívta azokkat a diákokat, akikkel szorosabb kapcsolatot ápolt. Ezek a gesztusok, ez a közvetlenség eléggé esszenciális volt számomra, mert egyébként nem éreztem túl befogadónak az osztrák közeget. Az intézményben pedig olyan elméleti órák vannak, olyan tanárok vannak, akik valóban innovatív módon oktatnak. Kolozsváron is voltak nagyon jó tanáraim, de Salzburgban sokszor volt az az érzésem, hogy pont arra az ötletre van szükségem ahhoz, hogy szintet lépjek. Szakmai szempontból nagyon-nagyon örülök annak, hogy ott tanultam.
– Kik a kedvenc zongoristáid és miért?
– Talán az utóbbi két-három évben, akit a legszívesebben hallgattam, az Claudio Arrau meg Martha Argerich volt. Nyilván nem minden előadó képes minden stílusban, vagy minden darabot otthonosan, hitelesen játszani, ezért általában ki lehet választani előadókat, akik valahogy erőfeszítés nélkül, anyanyelvi szinten tudják közölni az egyes korstílusokat. Arrau általában sok mindent lassan játszik, lassabban, mint más zongoristák, viszont a darabok struktúrája mindig nagyon tisztán hallható, a zenei szegmenseket nagyon pontosan ábrázolja, mivel időt ad rájuk.
Részben hasonló módon gondolkodik a világhírű román karmester, Celibidache is. A másik része az, hogy zongoratechnika szempontjából is hihetetlenül rugalmas módon játszik, tehát nincs benne semmi testi feszültség. Nagyon inspiráló nézni a kezeit, a testbeszédét. Szeretem persze Argerichet is nagyon, aki mindent gyorsan szeret játszani, meg Perahiát, Zimermant, akiknek rendkívül kiegyensúlyozott játékuk van. Ezért nagyon értékelendő például egy olyan előadó, mint Arrau, meg más meghatározó művészek, akiknek a játékából eszébe jut az embernek a struktúra vagy a dramaturgia, és a darab egyben áll. Ez is nagyon fontos, mert nem mindenki képes arra, hogy egyben tartson egy darabot. Tehát vannak olyan előadók, akiknél a művek szétesnek részekre, és nincs egy erős kapocs a különböző részek vagy epizódok között.
– Hasonlítható a zongorista élményskálája, amit bejár egy koncert alatt a figyelmes néző, hallgató élményskálájához vagy teljesen más megélés?
– A zene az mindig sugall valamit, ami nem zene. Tehát ezt nagyon könnyen észre lehet venni már csak akkor, hogyha az ember zenét tanul. Tehát mikor diákként elmegyünk egy zongoraórára, a tanárok sokszor mondják azt, hogy ez vagy az például szívszorítóan kell szóljon, vagy ez a gesztus egy ironikus kacaj. Meg hogy a frázisok között levegőt vegyünk. Mindig vannak olyan aspektusai a zenének, amit csak úgy lehet kifejezni szavakban, hogyha az ember eseményekhez vagy képekhez köti. És gyakorlatilag ezért fontos az élettapasztalat, meg az erős élményeknek a megélése, vagy az emberformáló, akár tragikus eseményeken való túljutás, hogy az ember minél intenzívebben, minél hitelesebben tudja ezeket a képeket felébreszteni magában. Jobb esetben el tud jutni egy előadó odáig, hogy ne csak ő, hanem a közönsége is mélyen át tudja élni a játékot.
Diószegi Benjámin
– Mire számíthatunk a Szent László Közösségi Házba november 26-ára szervezett koncerteden?
– Elsősorban zongorázni fogok, a darabok között pedig néhány személyes élményemet fogom megosztani a közönséggel. Mesélek a művek létrejöttének körülményeiről is, a zeneszerzők élethelyzetéről, vagy épp a harmóniákról. Az élete végéhez közeledő fiatal Schubert, az idős Szkrjabin, valamint a csúcson lévő Ravel annak ellenére is egy gondolati ívben vizsgálható, hogy a lehető legkülönbözőbb élethelyzetben voltak.
– Legutóbbi, 2022-es budapesti koncertedre Liszt-repertoárral érkeztél. Miért épp a Transzcendens etűdöket választottad akkor?
– Határozott affinitást érzek Liszt műveihez, ő megkerülhetetlen egyénisége a zongorázásnak. Az első Liszt-darabot tízévesen tanultam. Liszt – és ez egy zongorista számára fontos – új zongoratechnikát fejlesztett ki, ami nem föltétlenül az ujjak fürgeségére támaszkodik: a zongorista nagyon sokat használja a kart, a csukló súlyát és a vállakat. Gyakorlatilag egész felsőtestből zongorázik. Úgy nyúlt a hangszerhez, ahogy igazából senki előtte, ezért is volt akkora hatása, hogy valóságos lisztománia alakult ki körülötte. Gyakorlatilag a világ minden fontosabb országában játszott, ő volt az első világsztár, ő az archetípusa a szólózongoristának, a zongoraművésznek.
Ezen kívül az ő darabjain keresztül tud az ember korszerű zongoratechnikát tanulni, és ezzel együtt sokfajta előadói attitűdöt el is lehet sajátítani. Nagyon közvetlenül hat a közönségre, és úgy érzem, hogy erős intuitív viszonyom is van ezzel a zenével. A Transzcendens Etűdök ráadásul túlmutatnak az etűd műfaján, inkább egy zenekari hangzást adnak vissza, mindegyiknek van leíró, programatikus címe, ami sugall valamit, egy költői képet vagy hangulatot, ami a darabhoz szorosan köthető. Fantasztikus állapotot kreálnak, céljuk, hogy kivételes állapotba kerítik a hallgatót – vagyis épp arról szólnak, amiről szólnia kellene minden koncertélménynek.
