Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi története az emberek többségének mond valamit, megtalálható az elménk egyik rejtett zugában. E két alak feltűnik különböző művészeti ágakban, a szereplők és a történet is régi, egyetemes archetípusok megtestesítői. Szalay Fatima blogjában a folklórban, közköltészetben és a magas irodalomban való megjelenéseik közül mutat be néhány példát, melyeket elhelyezve a tudományos diskurzus kereti közt közelebb kerülhetünk e toposzok megértéséhez.
- hirdetés -
A közel-keleti olvasat
Az Árgirus-kérdéshez, Egy megközelítési kísérlet körvonalai című tanulmány Nagy Péter irodalomtudós 1982-es akadémiai székfoglaló előadásaként hangzott el.
Az Árgirus-széphistória keletkezésének származását illetően a kutatók közt a korai időkben fölmerült a keleti eredet lehetősége (Nagy. 269.), azonban ez később elfelejtődött az irodalomtudományban. A keleti eredetet felvető kutatók eddigi következtetéseinek összegzése után (Nagy. 272.) Nagy fölvezeti saját elméletét.
Véleménye szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni az oszmán-török hatást, mely több száz évig befolyásolta Magyarország kultúráját és irodalmát.
Ez nem csak a főnemességet, hanem a kisnemességet és a közrendűeket (pl. iskolamesterek, íródeákok, szerzetesek) is érintette, mindenféle néposztály írástudói a török nyelv ismerői és használói voltak. Nagy szerint a keleti eredetet sejtő kutatók bonyolult utakat kerestek (pl. görög-bizánci-olasz), ahelyett, hogy észrevették volna a közvetlen útvonalat, melyen keresztül a história könnyen bekerülhetett a magyar irodalom vérkeringésébe török közvetítéssel a 16-17. században (Nagy. 274.).
Másodikként fölhívja a figyelmet egy fontos aspektusra, miszerint az Árgirus-história nem moralizál. Ez nem jellemző a reneszánsz szövegekre, melyek mindig tartalmaznak erkölcsi igazságokat, leckéket, azonban jellemző a keleti mesékre, illetve a magyar folklórban is találunk rá számos példát (Nagy. 275.).
Az Ezeregyéjszaka mesei
Nagy megállapítása szerint az Árgirus-história számos motívuma egybeesik az Ezeregyéjszaka meséinek motívumaival, erre példa a Hasszán al Basszri kalandja című mese, mely szüzséjében megegyezik históriánkkal (Nagy. 277.). Emellett az Árgirusban fontos elem a kert motívuma, s a kert és a mágikus fa képe valóban kézenfekvően összekapcsolható a közel-keleti kertkultusszal.
Nagy vitatkozik Kardossal, aki szerint a kert (Kardos. 53.) leírása az olasz eredet egyik legfőbb bizonyítéka. Nagy hangsúlyozza, hogy a Mediterráneum növényvilága azonos az olasz reneszánsz kertleírásokban és az arab-török kertekében is: „az egy nap háromszor ezüstfehéret virágzó, éjjel aranyalmát termő fa: költői leírása a legtöbb folyamatosan virágzó és termő citrusfának.” (Nagy. 281.)
Voigt Vilmos így ír a közel-keleti kertábrázolásról:
Közvetlenebbül a szerelmes költészethez tartoznak azok a locus amoenus leírások, amelyeket a keleti miniatúrákon figyelhetünk meg. Az arab, perzsa, török, indiai miniatúrák szinte minden jelenete kertben játszódik le, még akkor is néhány fát rajzolnak a képbe, ha az a ház belsejében lezajló jelenetet ábrázol (Voigt. II. 36.).
Érdekes, hogy Nagy nem igyekszik szétválasztani az irodalmi rétegeket, nem érzi szükségét annak, hogy hidat építsen (amint azt a következőként tárgyalt, Horváth féle tanulmány teszi) a magas irodalomból származó Árgirus-história és az Ezeregyéjszaka meséi folklórral sokkal közvetlenebb kapcsolatot mutató történetei között.
Ez a megközelítés két okból is helytálló lehet. Amint írott formában megjelent az Ezeregyéjszaka, az is az írásbeliséghez tartozóvá vált, ahogyan itthon a 16. század óta az Árgirus-történet is szabadon mozog az irodalmi rétegek közt. A népmesei előfordulásokat tárgyalja Berze Nagy János: Magyar Népmesetípusok. I-II. kötetben (Pécs, 1957.470-471.). Berze Nagy a „Tündér Ilona típusú” népmeséket a magyar folklórban leggyakrabban előfordulónak minősíti, s nemzetközi kontextusba helyezi. Egy szajáni mese szerint a fa „este virágzik, éjfélre gyümölcsöt terem, két órakor megérik, de reggelre nincs rajt, mert Tündérszép Ilona heted magával hattyú alakjában elhordta”.
A ponyvákban való előfordulást tárgyalja Taxner-Tóth Ernő: A Csongor és Tünde lehetséges forrásai, mintái, irodalmi hatások c. tanulmányában (463-481.): „az írókat már jóval Vörösmarty előtt is foglalkoztatta e széphistória. A ponyvai földolgozásokat megelőzve a Comico-Tragédia 1646-os kiadásában olvashatjuk a legrégebbi adatot Árgirusról.”
A magyar műköltészeti földolgozások között a két legfontosabb mű Vörösmarty Mihály drámai költeménye, a Csongor és Tünde, és a János vitéz, mely Petőfi Sándor elbeszélő költeménye.
Amíg a nyugati kultúrában a középkortól kezdve az orális hagyomány és a magas művészetek erősen szétválnak, addig a Közel-Keleten úgy zenében, mint irodalomban, sokkal szervesebben kapcsolódik egymáshoz a folklór és a polgári, mintsem szét lehessen őket választani egymástól.
Ezután Nagy Kunos Ignác mesegyűjtő Oszmán-török népköltési gyűjteményéből (Kunos I. Oszmán-török népköltési gyűjtemény. Bp. I. 1887.) hoz párhuzamokat. Megjegyzi, hogy bár már másfél évszázada foglalkoznak a kutatók az Árgirus-históra eredetével, részletesebb szövegfilológiai kutatások azonban még nem születtek.
Nagy szerint a görögös hangzású nevek a bizánci mesékben is előfordulnak, akár a keresztes háborúk befolyása miatt. Emellett e neveket Gyergyai is beemelhette a históriába, hogy közelebb vigye azt a reneszánsz ízlésvilágú magyar közönséghez. Ugyanez vonatkozik a főszereplők külső és belső jellemzésének problémakörére is, melynek olasz eredetét mindkét tanulmány megkérdőjelezi.
Nagy szerint ez egy egyetemes leírása a férfi és női ideálnak, melyre sok példa van a keleti mesékben is (Nagy. 282.). A keleti és görög eredet kérdéséhez, illetve a női főszereplő Árgirus-históriabeli leírásához kapcsolódik Voigt Vilmos megállapítása:
„Az eredeti közel-keleti hagyománytól nehezen elkülöníthető az ókori görög szerelemistennő-kultusz. Azt a tényt, hogy az Aphrodité-kultusz elválaszthatatlan a föníciai Astarte-kultusztól és más mezopotámiai szerelemistennőktől a filológiai kutatás már régen számon tartja.”
Nagy Péter a tanulmánya végén felveti, hogy a históriában a lakodalom leírása sokkal inkább hasonlít a keleti szertartásrendhez mint a nyugati keresztényhez, mivel a szertartásról nem esik szó, csak az ünnepségről (Nagy. 286.).
A keleti eredettel kapcsolatban azonban Nagy csupán azt állítja, hogy „ezek a mesék, s egész világuk sokkal közelebb van az Árgirus-széphistória légköréhez, mese-technikájához, mint bármelyik, amellyel korábban összekapcsolni próbálták; hogy tehát ebben az irányban — a keleti mesék valamilyen gyűjteményében vagy feldolgozásában, feltehetőleg az oszmán-török folklórban vagy a 16. század körüli irodalmi feldolgozásaiban — kell és érdemes keresni tovább kutatni.” (Nagy. 279.)
Felhasznált irodalom:
BALASSI Bálint és a 16. század költői II. Szerk. Varjas Béla. Szépirodalmi könyvkiadó. 1979.
KARDOS Tibor. Az Árgirus-széphistória. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1967.
NAGY Péter. Az Árgirus-kérdéshez, Egy megközelítési kísérlet körvonalai. http://epa.oszk.hu/02500/02518/00234/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1983_02_261-287.pdf
TAXNER-TÓTH Ernő. A Csongor és Tünde lehetséges forrásai, mintái, irodalmi hatások. in. Nagy Péter szerk. Irodalomtörténet, 1985. 17/67. évfolyam.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében.” Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához. I. rész. Ethnographia. 80. évfolyam. 1969.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében” II. rész. Ethnographia 81. évfolyam. 1970.
