Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi története az emberek többségének mond valamit, megtalálható az elménk egyik rejtett zugában. E két alak feltűnik különböző művészeti ágakban, a szereplők és a történet is régi, egyetemes archetípusok megtestesítői. Szalay Fatima blogjában a folklórban, közköltészetben és a magas irodalomban való megjelenéseik közül mutat be néhány példát, melyeket elhelyezve a tudományos diskurzus kereti közt közelebb kerülhetünk e toposzok megértéséhez.
- hirdetés -
A kelta értelmezési kísérlet
Horváth Krisztina: Egy elveszett breton „lai” nyomában – Az Árgirus história eredetéről című tanulmánya az Árgirus-széphistória egy másik lehetséges eredetét vizsgálja. A szerző az Árgirus mese eddigi lehetséges olasz – görög, illetve perzsa – török rokonságát legfeljebb másodlagosnak tartja, tanulmánya a széphistória kelta eredetének bizonyítását tűzi ki céljául (Horváth. 23.).
Horváth hasonlóságot vél felfedezni az Árgirus széphistória és egy középkori, kelta eredetű szövegcsoport közt. E műfaj az anonim breton lai, mely struktúrájában rokonítható históriánkhoz. A lai műfaj a folklór és a műköltészet határán van, alig formálja át az adott mondakört, amelyből táplálkozik, (akárcsak az antik mítoszok), így hasonló modalitásából kifolyólag összevethetjük vele a szintén archaikus elemekből építkező Argirus mesét. A breton lai-k hasonlóak a kelta, angolszász bárdok, a német minnesangerek és provance-i trubadúrok énekeihez, akik a középkor elején a világi líra legfőbb letéteményesei és hordozói voltak (Voigt. II. 40.).
Az középkori Európa énekmondóinak szerepe meghatározó az orális hagyományban, a magas irodalomban, s ennek határterületén, a közköltészetben is.
„A régmúlt történelmi korszakok és meghatározott művelődési szakaszok hivatásos énekese, aki többnyire zenekísérettel adott elő különféle epikus alkotásokat. A népköltészeti és az irodalmi alkotók közti átmeneti típus: hivatásos előadóként folytatja költői mesterségét; a fejlődés végpontján rendszerint az írásos rögzítés is megtörténik. Ismertebb nemzetközi típusaik az ókori görög énekmondók: a szóbeliséghez közelebb álló aoidoszok és az írásos gyakorlat felé közelítő rapszodoszok; e kettő repertoárjának műfaji összetétele, sőt énekmondói gyakorlata is különbözött. Hasonló fejlődés történt egyfelől a kelta bárdok, germán skáldok, másfelől a különféle középkori hivatásos énekmondók esetében, az irodalomba átlépő trubadúrokig bezárólag.” (Magyar Néprajzi lexikon)
Horváth először is a história sokat vitatott első két versszakának olasz eredetét kérdőjelezi meg. Leszögezi, hogy a bevett sztereotip formulák, mint az invokáció és a tárgy megjelölése nem csak a bella storiák sajátja, hanem a lai szerzők is élnek vele. Rámutat, hogy a kertmotívum és a hattyú képében megjelenő tündér alakja egyetemes szimbólum, melyek a bretonban is gyakran jelennek meg (Horváth. 26.).
Fontos, vitatott és Horváth által is cáfolt pont Kardos azon kijelentése, miszerint:
„… a széphistória hősei jellemének ábrázolása és fizikai külseje megfelelnek az olasz közvélemény eszményeinek egy meghatározott történelmi időpontban, a XVI. század első évtizedeiben.” (Kardos. 34.).
Nevezetesen, hogy a főhősök idealizált külsejének leírása is bizonyíték az olasz eredetre, és megegyezik az olasz ízléssel. Horváth szerint a fehér szín az Artúr-szövegekben is a hősnőt jelöli, és a királyfi szín-ideálja szintén megtalálható a kelta anyagban (Horváth. 27.).
Kardos Tibor egyik kérdéses értelmezésére is felhívja a figyelmet a szerző. A história végén Árgirus háromszor pofon üti a kedvesét a lakodalmukon, büntetésként, amiért az korábban nem hitt szolgálólányainak, és pofon vágta őket, amikor Árgirus érkezését próbálták jelenteni:
„A vígasság közben őtet arculcsapá,/a leány nem szóla, csak fejét lehajtá
ismét vígasságban ő magát foglalá/másodszor is ifjú leányt arculcsapá
Asszony barátitúl ugyan megszégyellé/de mégis nem szóla, csak fejét tekeré
Harmadszor is ifjú leányt arculüté;/néki így felele, tovább nem tűrheté…”
Kardos ezt a momentumot így értelmezi: „Miről is van itt szó? Társadalmi igazságtételről… Ez a megoldás nyilvánvalóan társadalmi megoldás s az osztályharc teljes nyíltsággal tör fel.” (Kardos. 96-97.)
Horváth a szolgálólányaira igazságtalanul megharagvó úrnő toposzára is hoz példát a középkori lovagi regényből. Árgirus három pofonját úgy értelmezi, mint azt a pontot, ahol a hős eléri saját szuverenitását. A kelta mítoszok Horváth szerint mindig a nő körül forognak, „a testet öltött szuverenitás körül, aki nélkül a kelta típusú uralkodó nem lenne az aki.” (Horváth. 32.)
A tündér választotta ki Árgirust, és Árgirus itt szerzi vissza a szabadságát, itt válik egyenrangú partnerré, sőt talán uralkodó pozícióba kerül, igájába hajtja a nőt, aki engedelmeskedik neki. Horváth megemlíti, hogy az Árgyélus/Árgirus név hangzásában összecsenghet egy Argyll nevű királysággal, melyet ír törzsek alapítottak az ötödik században.
Felhasznált irodalom:
BALASSI Bálint és a 16. század költői II. Szerk. Varjas Béla. Szépirodalmi könyvkiadó. 1979.
HORVÁTH Krisztina. Egy elveszett breton „lai” nyomában – Az Árgirus história eredetéről. Filológiai közlöny XXXVIII. évf. 1992. 1-2. szám.
KARDOS Tibor. Az Árgirus-széphistória. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1967.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében.” Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához. I. rész. Ethnographia. 80. évfolyam. 1969.
VOIGT Vilmos. „A szerelem kertjében” II. rész. Ethnographia 81. évfolyam. 1970.
