A régebbi korok zenéjének korhűségre törekvő megszólaltatása a hangszerválasztás, hangszerkezelés és egyéb esztétikai megfontolások mellett, úgy gondolom, morális kérdéseket is felvet. Minél régebben és behatóbban foglalkozunk vele, annál inkább és annál többször van ez így. E kérdések körüljárásához azonban azt is érdemes tisztázni, mit is értünk valójában a fenti, historikusnak is nevezett megközelítés alatt.

- hirdetés -

Ahogyan ezt már itt is többször megfogalmaztam, számomra a „régizenélés” előadóként azt jelenti, hogy a lehetőségek figyelembevételével igyekszem az általam előadni kívánt repertoárhoz megfelelő hangszert, hangszertechnikát és helyszínt választani, és olyan módon eljátszani az adott programot, hogy az az adott kor stílusához illeszkedjen, azaz, ha úgy tetszik, egy abból a korból érkező, elképzelt időutazó számára ne okozzon sem csalódást, sem megbotránkozást.

(Tekintsünk el attól az egyébként bizonyos szempontból teljesen jogos, híres zenetudósok, zenészek által is gyakran hangoztatott véleménytől, hogy az egész régizenélésnek semmi értelme sincs, hiszen a mai közönség nem birtokol korhű füleket és nem is kíváncsi arra, mit és milyen módon hallgattak annak idején. Erről a felvetésről, bár kétségtelenül van némi alapja, már csak azért sem ejtenék itt több szót, mivel ilyen kiindulópontból nézve kutatással, régi hangszerekkel bíbelődni is teljesen felesleges, hiszen, mint tudjuk, Bach szintetizátoron sem szól rosszul, sőt! Sokszor „tisztább”!)

https://www.youtube.com/watch?v=XupL0SlITL0

Ha viszont vesszük a bátorságot és egyedül, vagy hasonlóan elvetemült régizene-rajongó, a korabeli források iránt is érdeklődő zenésztársakkal körülvéve belekezdünk a historikus előadásmód kutatásának nagy kalandjába, azonnal kompromisszumokra kényszerülünk. Már egy koncert hangolási rendszerét, annak hangmagasságát és ezzel kapcsolatban a darabok kiválasztását tekintve is számtalan döntés szükséges.

Mivel a „barokk” is egy néhány száz évet felölelő zenetörténeti korszak, amin belül a fenti paraméterek szempontjából az egyes országok, sőt városok korszakonként is különböztek egymástól, szigorúan véve egy koncerten „korhű” módon egy város, vagy tájegység repertoárját lehetne csak megszólaltatni (persze adott esetben ez tekinthető korlátozás helyett akár kihívásnak is). Ezen felül, mivel nem minden város, zeneszerző esetében rendelkezünk a kérdés eldöntéséhez szükséges megbízható adatokkal, végül sokszor amúgy is csak egy közelítőleg pontos, a korban „tipikus”, ezért elfogadható megoldást választhatunk mind a hangolási rendszer, mind a hangmagasság tekintetében. Amennyiben nem, vagy nehezen változtatható hangmagasságú hangszerek (furulya, cink, oboa, trombita etc.) is szerepelnek a tervezett koncerten, a kollégák által beszerezhető hangszerállomány is korlátozza lehetőségeinket.

Pieter Claesz: Csendélet hangszerekkel (1623)

És ez csak egyetlen tényező a korhűségre törekvés rögös útján! A mindennapok koncertéletében azonban, és írásom alapjában erről szeretne szólni, azt kell mondanom, bár már csak ilyen szintű kompromisszumokról és döntésekről lenne szó!

Egy régizenélés iránt érdeklődő hegedűs például, ha nincs egy megfelelően képzett és tájékozott ismerős, vagy egy működő régizenei képzés közelében, már a kezdetektől nehéz választások elé néz. Tipikus esetben hangfelvételek vagy koncertélmények alapján eleve vonzódik a stílushoz, elkezd tehát érdeklődni az iránt, milyen érzés lehet korhű módon játszani. Első lépésként általában saját fémhúros hangszerét hangolja fél hanggal lejjebb és változtat kissé a vonótartásán, hogy jobb keze a modern vonó nehéz kápájától kissé távolabb kerüljön.

A következő szint az első komolyabb döntés: vásárol (vagy kölcsönkér) bélhúrokat a hegedűjére (általában csak a felső két húrt alkalmanként a fémhúrokkal cserélgetve) és szert tesz egy barokk vonónak látszó, de alapvetően modern eszközként működő tárgyra. (Azért ilyet választ, mivel, ha valaki mutat is esetleg neki egy igazi barokk kópiavonót, az modern hangszeren és hangszertechnikán szocializálódott muzsikus kezében tulajdonságai miatt inkább visszatetszést kelt). Ezzel a felszereltséggel aztán már el lehet kezdeni jobb esetben először kurzusokra, kevésbé szerencsés módon rögtön zenekarokba járni, ami egyben további döntések sorát is hozza maga után.

Amennyiben elhivatott, a régi korok játékmódja, hangzásképe iránt érdeklődő régizenészek köreibe kerül, akik arra ösztönzik, hogy korhű kópiahangszerre tegyen szert és addig is próbálja elsajátítani a technikát, amivel az álltartó és vállpárna (vagy ad absurdum a vállpárna álltartó nélkül!) is fájdalommentesen elhagyható, tán kinyílik a szeme és a füle a régi korok hangzásvilágának a játékmódból következő különbségeire. Innentől kezdve, forrásokat is böngészve lassan szert tehet arra a tudásra, ami alapján eldöntheti, elsősorban melyik stílus, korszak érdekli és ehhez milyen hangszerre, húrokra, vonó(k)ra lesz szüksége.

Ezután már csak a hangszer- és vonókészítő mestert kell megtalálnia, aki rendelkezik elég tudással és tapasztalattal ahhoz, hogy ezeket el is készítse számára. Szerencsére az utóbbi időkben az ilyen elkötelezett mesterek száma nő még akkor is, ha megrendelőik legtöbbször inkább a minden stílushoz alkalmazható, standard (kamu)barokk eszközök iránt érdeklődnek.

Ezen a ponton meghatározó a hangszerkészítő felelőssége, hogy néha üzleti érdekeit is felülbírálva figyelmezteti-e a megrendelőt, melyik típusú hangszer mire használható, milyen közegben érvényesülhet vele leginkább. Egy látszat-barokk és egy historikus szempontok szerint épített hangszer árban ugyanis nem igazán különböző, utóbbi megrendelése esetén a veszély inkább csak annyi, hogy egy főként kamubarokk vonós eszközökre épülő zenekarból kinézik vele az illető kezdőt, aki emiatt akár a historikus hangszerekbe vetett bizalmát is elveszítheti.

Mivel egy historikusan épített hangszer valóban másképp szól, mint egy látszatra historikusnak tűnő modell, megfelelő használatának elsajátítása pedig türelmet és időt igényel, a hétköznapi barokk-business világában a mozgalom törekvéseit mindenben meghatározó karmesterek, s emiatt hangszeres „alattvalóik” sem igazán törekednek az elkerülhetetlenül szükséges lépéseknél jobban a korhűség megközelítésére. Sok együttesben máig is aktívak azok az első, második generációs „régizenész” tagok, akik saját (leginkább autodidakta) képzésük élményei alapján barokk együttesekben is érvényesnek tekintik és adott esetben kurzusokon tanárként is átörökítik a „szép hegedűhangról” alkotott elképzelésüket (többnyire egy modern Stradivari vivőerejét hozzágondolva). Ebből a perspektívából egyenesen következik, hogy ha valaha is módjukban állt historikus építésű hangszerek közelébe kerülni, leginkább azokkal kapcsolatos rossz élményeikről tudnak beszámolni, s ennek alapján kipróbálásra, tapasztalatszerzésre esetleg megfelelő, de valójában zenélésre alkalmatlan eszközökként tartják őket számon és ekként is hivatkoznak rájuk.

https://youtu.be/-qx3Owah34Y

A régizenélés jövője szempontjából ezért véleményem szerint a zenekarvezetők és a zenekari tagok felelőssége óriási, akik a divatnak, a gyors karrier vonzásának, a „tömegvonzásnak” engedve akár öntudatlanul, akár tudatosan a kamubarokk elemeket eltagadva, azokról tudomást nem véve, vagy megtűrve, félrenézve, s magukat mégis historikusnak hirdetve ezzel az aktív kutatásnak, kísérletezésnek zenekari szinten gátat vetnek és érdektelen, zeneipari szintre kárhoztatják ezt az egykor kreativitásra és friss felfedezésekre épült irányzatot.

Hasonló gondolatok, dilemmák természetesen kivétel nélkül szinte minden historikus hangszer kutatása kapcsán felmerülnek, a hegedű, mint saját hangszerem, itt most csak, példaként szerepelt. A felmerülő kérdésekre adekvát válaszok, melyek véleményem szerint főként a nyitottságra, saját elképzeléseink újragondolására és a folyamatos kutatásra, tanulásra építve lelhetők meg, úgy tűnik éppen ezért még mindig leginkább tőlünk nyugatra keresendők.