Következzen ezúttal röviden és érthetően néhány alapvető gondolat egy kiváló francia csembalista megfogalmazásában, az általa említett problémákat egy találomra általam kiválasztott zenei példával alátámasztva:
Vannak olyan „szakemberek”, akik számára egy hangszeres együttessel kapcsolatban egyedül az a fontos hányan játszottak, milyen hangszereken, és hol ültek a hangszeresek egy adott évben, egy adott időpontban.
2023-ra ez azonban nagyon elavult és fantáziátlan felvetéssé vált, amely a valódi előadási kérdéseket esetenként befolyásoló zenei megoldásokra egyáltalán nem fordít figyelmet.
Az elmúlt 40 évben a francia barokk együttesek leginkább a vokális repertoárra, az éneklésre, a hangokra és a „lyrique” barokk operába való integrálására koncentráltak. A „lyrique” itt azokat a „modern” énekeseket jelenti, akik egy olyan koncepcióra épülő énekes iskolából származnak, melyet nem befolyásolt a 17. vagy 18. századi énektechnika tanulmányozása.
A kifinomult hangszeres játék kifejlesztésének elhanyagolásából [azonban] közvetlenül a hangszeres játék minőségének hallható gyengesége [is] következik – beleértve a drámai basso continuo-játék minden különböző elemét. Ha a basso continuo-játék nem minden elemében olyan finom, mint az énekelt dallam, akkor zeneileg nem segíti megfelelően sem az énekszólamot sem az énekest.
A kiváló basso continuo-játék nem csak Franciaországban, hanem az egész világon megoldatlan kérdés, mivel ebben a művészetben, amelyben az embernek tökéletesen oda kell figyelnie minden hang, minden szó, minden magánhangzó, minden mássalhangzó és minden csend létrehozására, hiányzik a valódi szakavatott képzés.
Ez a legkiválóbb hangszeres művészek által nyújtott kíséretekre is érvényes. Ha valaki netán azt gondolná, hogy egy kiváló hangszeres nem foglalkozik magán- és mássalhangzókkal, jobb, ha még egyszer átgondolja a kérdést.
Mindenesetre azok, akik túlzottan nagy súlyt fektetnek az énekhangra, tudatosan döntenek úgy, hogy a hangszerek és a hangszeresek csakis azért léteznek, hogy az énekeseket kísérjék. Ebben azonban tévednek. Vegyük csak Rameau bármelyik operáját: tisztán kompozíciós szempontból nézve, a legjobb zenéket – ritka, de jelentős kivételektől eltekintve – a balett-szvitekben, a „szavak nélküli dalokban” találjuk.
Ami Rameau-t, a [zenéjéhez illő] hangszereket és hangszereseket illeti, különösen megdöbbentő látni, milyen szintre lehet emelni a hangszerek és a valódi zenei gondolatok elhanyagolását – egészen odáig, hogy egy Rameau-operát egy 440Hz-es modern zongorával próbálnak. Ilyen felkészülést soha nem engednék meg, hacsak valakinek az a víziója nem támadna, hogy egyszerűen elhagyjuk az eredeti hangszereket, és Rameau-t egy modern zenekarral adjuk elő.