Az évkezdet sokaknak a fogadalmak, ígéretek ideje, s egyben jó alkalom alapgondolatok, vezérmotívumok felülvizsgálatára is.
- hirdetés -
A kultúra, s annak e piciny szelete, a régizene-játszás mai állapota alapján itt, a Barokk sarokban észszerű fogadalomnak tűnik, ha megígérem, hogy továbbra is megteszek mindent a korhű hangszeres előadásmód, játéktechnika és ezek kutatásának népszerűsítésére, megismertetésére és alapfogalmainak tisztázására. Ígérem tehát, hogy továbbra is vállalom a kockázatát annak, hogy nem térek le a keskenyebb ösvényről, ami a lehetséges korhű hangzásra való törekvést illeti. Továbbra is főként azoknak a zenekedvelőknek és muzsikusoknak lesz tehát ez a blog hasznára, akik az évtizedek során általánossá vált, hagyományos (belátom, kicsit furcsa ez a szóhasználat ebben a kontextusban), modern kori „barokk” hangzáson túl a legújabb – vagy éppen régebbről is ismert, de semmibe vett – kutatások szerinti véleményekre és hangzásokra is kíváncsiak.
Véleményem szerint ugyanis, ha már abszurd módon visszafelé nézve, régi korok hangszerei és zenéje iránt érdeklődünk, mindenképpen azok lehetséges korabeli hangzásából és játéktechnikájából érdemes kiindulnunk. Így deríthetjük ki például azt is, mi számított régen virtuóznak, kivételesnek, szépnek, ízlésesnek. Persze a kutatás része a régebbi korok repertoárjának (újra)felfedezése is, de egyrészt ez egy soha véget nem érő folyamat, melyet érzékenyebb muzsikusok a 19. század óta űznek (s a mostanság újonnan felfedezettnek hitt szerzők jelentős részét már akkoriban is felfedezve), másrészt épp az előttünk járt generációk munkájához képest mutathatunk újabb dimenziókat, ha a hangzás kutatására fókuszálunk, amihez mellesleg ma már lényegesen több információ is áll rendelkezésünkre. Természetesen minden érdeklődő zenészt, így engem is izgalommal tölt el egy-egy elfeledett régi zenemű újkori bemutatásának lehetősége. Amikor azonban a nagy csinnadrattával beharangozott premier a múlt század nyolcvanas éveinek „sztenderd” régizenei hangján szólal meg, bevallom személy szerint mindig csalódott vagyok. Hiszen azóta mögöttünk van már több mint ötven, egyre fokozódó tematikus kutatásokkal eltelt év! Hol marad így a régizenélés kezdeti frissessége, kíváncsisága?
E gondolatok mentén ígérem tehát az érdeklődő fiatalabb muzsikusok terelgetését, tudatosságuk határainak feszegetését a Barokk sarokban megjelenő írásokkal, interjúkkal és egyéb előadásaimmal ebben az évben is. Remélem persze, hogy azért az idősebb művészgenerációk, szűkebb „szakmabeli” régizenészek is találnak majd itt gondolatébresztő cikkeket. Annál is inkább, mert közülük a legtöbben nagyon szégyenlősek, fáradtak ahhoz, hogy akármilyen formában is tanácsot kérjenek, szakmai beszélgetéseket kezdeményezzenek, berögzült technikákról, esetleges változtatásokról gondolkodjanak.
A blog rendszeres olvasóinak az is feltűnhetett, hogy eredeti szándékomtól eltérően jó ideje nem jelennek már meg régizenei hangversenykritikák ezen a felületen. Ígérem, ez a jövőben is így marad az alábbi két okból:
Kurzusvezető tanárként a leendő régizenészeket is mindig arra biztatom, hogy saját hangszerük és annak játéktechnikája mellett ismerkedjenek más korhű hangszerek felépítésével, játékmódjaival, kérdezősködjenek hasonlóan elhivatott hangszeres kollégáktól, hogy adott esetben minél „korhűbb” hangszeres együtteseket hozhassanak létre. Fontosnak tartom, hogy egy vonós ne csak azzal legyen tisztában, mi a különbség az egyes zenei korszakok vonós hangszereinek felépítése, húrozata, korhű játékmódja vagy a vonók fajtái, tartása között, hanem igyekezzen megismerkedni az egyes stílusok énekeseknek szóló leírásaival, s a díszítésekkel is, valamint legyen fogalma arról, hány és milyen típusú lyuk található egy igazi barokk trombitán vagy furulyán, milyen építésű és hány billentyűvel ellátott egy barokk fuvola, mi a különbség az egyes korok nádfaragási technikái, vagy a különböző stílusú billentyűs hangszerek építésmódja között. Ezek ugyanis mind-mind a hangzást döntően befolyásoló tényezők, melyeknek jelenléte vagy hiánya arányában csorbul a korhűség technikai lehetősége. Ugyanezen okból a kíváncsi és korhű hangzásra érzékeny koncertközönséget is mindig arra bátorítom, hogy igyekezzen a hangos propagandán átlátni, és járjon utána, vajon egy hangverseny sztárvendége, életrajza alapján vajon rendelkezik-e ilyen típusú ismeretekkel hangszeréről, annak játékmódjáról, a játszott darabok előadói gyakorlatával kapcsolatos korabeli konvenciókról, vagy csak saját tehetségében bízó (adott esetben tényleg kiváló) önjelölt régizenészről van szó. Természetesen nagyobb együttes, annak vezetője és tagjai (egyáltalán az együttes mérete, elhelyezkedése, a teremválasztás, a hangszeres vezető) tekintetében mindez hatványozottan érvényes.
Másrészről viszont saját gyakorlati tapasztalatból is tudom, milyen nehéz mindezen tényezők együttállását garantálni, vagy elvárni egy adott hangversenyre való felkészülés során. Egy „korhű hangszeres előadás” kritikusának is illene azonban mindezekkel tisztában lennie és az előadásra reflektálva, vagy azt hirdetve arról ilyen szempontból is reflektálnia. A legtöbbször már az együttes összeállításából – az egymáshoz szakmailag illő, vagy éppen homlokegyenest különböző felfogást, játékmódot képviselő muzsikusok felkéréséből – világosan kiderül a vezetők, szervezők szándéka, elhivatottsága és célja. Ezeket viszont a mai viszonyok között felemlegetni akaratlanul is sok negatív gondolatot eredményezne, ami sem a blognak, sem az olvasóknak nem tenne túl jót.
Nézzünk inkább minderről bölcsen hallgatva pozitívan, bizakodva a dicső múlt jövőjére!
A régizene-játszás történetében eltelt immár meglehetősen hosszú idő érzékeltetésére, s egyben az elméleti és gyakorlati tudás frissen tartásának szükségességét alátámasztva álljon itt évadnyitásként végül egy remek hangzó példa, Bach brandenburgi versenyeinek egy korai (1965!) „korhű hangszeres” felvétele, amellyel mindenkinek sok kiváló régizenei élménnyel gazdag boldog új évet kívánok!
