Miskolcon kezdte zongora tanulmányait majd Budapesten a Rendkívüli Tehetségek Képzőjében folytatta. 16 éves volt, amikor a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója lett, ahol Kurtág György, Rados Ferenc és Jandó Jenő irányítása mellett szerezte diplomáját. Simon Izabellával beszélgettünk zenei nevelésről, szabadon gondolkodásról, de szó esett arról is, milyen szempontok mentén alakítja ki repertoárját.

Simon Izabella szólistaként és kamarazenészként rendszeresen fellép Európa, Amerika és Új- Zéland legjelentősebb koncerttermeiben és zenei fesztiváljain, mint például a Salzburgi Ünnepi Játékokon, az USA-ban a Marlboro Fesztiválon, a Schiff András és Heinz Holliger vezette Ittingeni Pünkösdi Fesztiválon, Németországban a Hitzacker, Heidelberg, Schwetzingen Fesztiválokon, Bonnban a Beethovenfesten, Angliában a Prussia Cove, Cheltenham fesztiválokon, Írországban a West Cork fesztiválon, Norvégiában a Lofoten Piano Festiválon valamint az új-zélandi Adam fesztiválon.

Olyan legendás koncerttermekben játszott, mint a londoni Wigmore Hall, a zürichi Tonhalle, a baseli Concert Hall Stadtcasino, a new yorki Carnegie Hall vagy a 92 street Y. Szólistaként a magyar vezető zenekarok mellett olyan külföldi zenekarok vendégeként koncertezett, mint a Chamber Orchestra of Europe, Kremerata Baltica, Camerata Bern, és olyan karmesterekkel dolgozott, mint Heinz Holliger, Thomas Zehetmair vagy Thomas Hengelbrock. Számos CD felvétele készült a Hungaroton, a Warner Classic és a Cant Art kiadóknál.

Férjével, Várjon Dénessel gyakran játszanak négykezes és kétzongorás koncerteket. Állandó művészeti vezetői a Zeneakadémia Kamara.hu kamarazene fesztiváljának, idén 2025 -ben pedig a pannonhalmi Arcus Temporum Fesztiválnak. Nagyon fontos számára a gyermekek zenei nevelése, ezt bizonyítják 11 évvel ezelőtt indult nagy sikerű gyerekeknek szóló összművészeti előadásai, melyet 2024-ben az MMA Művészetelméleti Tagozata Elismerő oklevéllel jutalmazott.

Koncertjei mellett a világ számos helyszínén adott mesterkurzusokat, többek között Padovaban, Aarhusban, West Cork Fesztiválon Írországban. Állandó vendége a legendás hírű amerikai Marlboro Fesztiválnak, ahol Mitsuko Uchida és Jonathan Biss művészeti vezetők felkérésére vesz részt a fesztivál művészeti és pedagógiai munkájában. Vendégprofesszorként tanított a nagyhírű amerikai Bard College-n. Jelenleg a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a Rendkívüli Tehetségek Képzőjén tanít.

– Nagyon népszerű és profi zenei gyerekprogramokat szervezel már évek óta. Azon gondolkodtam, ezeken keresztül vajon nem inkább a szülőket próbálod elérni, hogy hozzák el a gyermekeiket valamilyen komolyzenei eseményre?

– Nálam a kezdetektől a gyerekek voltak a középpontban, de az évek során látom, hogy a szülőknek is milyen fontos, hogy megismertessék ezt a világot a gyermekeikkel. Úgy tapasztaltam, hogy egy bizonyos kor után megszületik ez az érzés a szülőkben. Vagy, mert nekik nem adatott meg ez a lehetőség gyermekkorukban, vagy egyszerűen csak sokoldalúbban szeretnék bemutatni a zenei világot a gyermekeiknek. A gyermekhangversenyek gondolata több mint tíz évvel ezelőtt merült fel bennem először kislányommal való közös játékok közben.

Ezzel egyidőben óvodás társainak szülei közül többen kérdezték tőlem, hogy mit hallgassanak, ha szeretnének valamilyen módon kapcsolódni a komolyzene világához. Össze is állítottam és adtam nekik néhány cd-t könnyebben emészthető, hallgatható zeneművekkel. Valahogyan így kezdődött. Tehát valóban, azért a szülőknek is szólt, de én a gyerekeket tekintettem mindig elsődleges partnernek. Nem szeretem a bohóckodást a zenével. Igyekszem, persze viccesen, érdekesen, de mindig minőségi zenékkel és előadásmóddal megismertetni őket.

– Igen, ez egy régóta megfogalmazott igény, hogy minőségi zenét nyújtsunk a gyermekeknek már kiskoruktól kezdve. De vajon mi az a zenei ismeret, amit a gyerekek manapság otthonról kapnak és amihez kapcsolódni lehet?

– Azt hiszem, kissé sorsszerű az, ha valakit a zene világa ma olyan mélyen megérint, hogy zenei pályára kerül. Az én kis szülőfalumban például keveseknek volt fogalma a klasszikus zenéről. Viszont rengeteg dalt tanultunk az iskolában én pedig mindig is imádtam énekelni. Szüleimnek is nagyon jó hallása és hangja volt és az éneklés akkoriban a falusi életet is átszőtte.

– A mai fiatalok is sok zenét hallgatnak, de talán sokkal tágabb palettáról.

– Igen, ez a mi gyerekkorunkból hiányzott, hiszen nem volt ennyire ingergazdag a környezetünk, nem tudtunk egyetlen gombnyomással mindenhez hozzáférni.

– És talán lehet, hogy régen nagyobb volt a klasszikus zenei kínálat?

– Az előbb említett jelenség miatt inkább azt mondanám, hogy nagyobb megbecsülése övezte a klasszikus zenét. Amikor a televízió összehasonlíthatatlanul kevesebb műsorán belül klasszikus zene szólt, sokkal nagyobb figyelem övezte, igazi eseményszámba mentek ezek a műsorok. Például a Ki-mit-tud-ban olyan nagyságok, mint Pernye András elemezte a produkciókat, vagy később a karmesterversenyek kapcsán is kapcsolódhattak a tévénézők a komolyzenéhez.

– Mindezek hiányában ma hogyan lehet a klasszikusokhoz közelíteni?

– Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek mindenre kíváncsiak. Ezért a mi felelősségünk, hogy mit mutatunk nekik. Fontos, hogy tapasztalati úton találkozzanak a zenével, ne a bemagolni való tananyag kötelező része legyen, így könnyebben otthonosan érezhetik magukat benne.

A gyerekeknél a világ legtermészetesebb dolga az összművészet: saját késztetésük alapján rajzolnak, táncolnak, énekelnek. Ezek további fejlesztéséhez csak élményekre, tapasztalatokra van szükségük. Rá kell döbbenteni őket arra, hogy tulajdonképpen ez a későbbi művészi munka alapja is. Emellett nekünk művészeknek sem szabad elfelejteni azt a kíváncsiságot és örömöt, amely annyira jellemző a gyermeki világra.

– Hogyan segítesz ezeket megadni nekik?

– Szeretem mindig egy téma köré rendezni az előadásokat. Legutóbbi előadásom például a táncról szólt. Van egy “varázsvásznam”, amin különböző korszakok képzőművészeti alkotásai jelennek meg. Lincsi lányunk pedig, aki maga is szívesen és szépen fest, egyfajta hidat képez a hallgatóság felé, hiszen ő korban mégiscsak közelebb áll a gyerekekhez. Így azt is láthatják, hogyan lehet képileg megjeleníteni mindazt, ami az előadáson felmerül.

– Ilyen értelemben tehát mindenféle stílusú zenével foglalkozol a téma kínálta határokon belül.

– Igen, egy széles palettán igyekszem mindenfélét bemutatni, ami kapcsolatba hozható a témával.

– És hogyan reagálnak rá?

– Mindenki másra rezonál. Ezek a foglalkozások interaktívak, feldobok témákat, melyekről elkezdünk beszélgetni. Legutóbb fejtörőset is játszottunk és nagyon érdekes volt figyelni milyen irányba indultak el a találóskérdések mentén. Zenében Boccherinitől Kurtágig, képzőművészetben is Degas-tól Paul Klee-ig tartó időszakokban kalandoztunk. A bemutatott anyagok kapcsán mindig egészen fantasztikus beszélgetések alakulnak ki.

Nem biztos, hogy mindenki emlékezni fog a művészek nevére; a képek színvilága, a zenék karaktere viszont ismerőssé válik és együtt elkezdenek erről gondolkodni és egymás gondolataihoz kapcsolódni. A mai világban szerintem nagyon fontos az empátia kifejlesztése és gyakorlása, hogy a gyerekek megszokják, hogy egymással ellentétes vélemények között is lehet és érdemes közös pontokat találni. Hogy nem csak egy, kötelezően érvényes gondolkodásmód és felfogás létezik.

– Ezáltal talán a hangverseny is egy kellemes, otthonos közeggé válhat, ahová jó visszajárni.

– Igen, a szülők is mindig ezt mondják. Ezen felül nekem még az nagyon fontos, hogy nem állítom őket versenybe. Ezt mindig külön hangsúlyozom is. A verseny ugyanis szerintem fékezi az együtt gondolkodást és önkifejezéstől, megszólalástól, való félelmet is gerjeszthet. Persze a gyerekek egyébként imádnak versenyezni. A verseny önmagában nem rossz, amíg nem egymás ellen, hanem csapatként gondolkodva tekintünk rá egy közös cél érdekében. Nálam megszokhatják, hogy ebben az egy órában minden gondolatuk értékes és érdekes és nem számít semmi hibának, rossznak.

– Igen ez a megfelelési kényszer sokaknál felnőtt korig megmarad. Felsőfokú művészeti intézményekben sem tud és mer mindenki szabadon gondolkodni.

Visszatérve a gyerekkoncertekre fontosnak tartom azt is, hogy az előadásaim végül is nemcsak egy bizonyos korosztálynak szólnak, hiszen a szülők természetesen elhozzák a kisebb testvéreket is, akiknek szintén találok kapcsolódási pontokat. Így kisbabától felnőttekig minden generáció előfordul, ezért a téma körüljárásának módját is folyamatosan váltogatni kell, hogy mindenki jól érezze magát. Ez egy óriási kihívás, de hihetetlenül izgalmas feladat is.

– És hogyan választod ki a zeneműveket?

– Először mindig a témát találom ki és ehhez keresek darabokat.

– Elég nagy a repertoár, ezen belül hogyan válogatsz?

– Most például a tánchoz fontos volt, hogy több különböző korszakot is be tudjak mutatni. De azt is nagyon lényegesnek tartom, hogy kapcsolódási pontként néhány ismerősebb darab is elhangozzon. Manapság viszont az sem teljesen egyértelmű, mi az, ami még ismerős. Népdalokból például már nagyon keveset tudnak, de ilyenkor megtanuljuk helyben.

Persze a résztvevő előadók és az együttesek repertoárját is igyekszem figyelembe venni, és az is fontos, hogy minél színesebb legyen a hangverseny a hangszerösszeállítást tekintve. Az adott téma sokféleségét szeretem mindig megmutatni és a sokszínűséggel kapcsolatban fejleszteni a nyitottságot. A közös hullámhossz megteremtése, ami igazán fontos.

– Nagyobb együttesekkel is dolgozol?

– Igen. A Concerto Budapest zenekar meghívására évek óta csinálok közös sorozatot, és nagyon élvezem, hogy mindenben szabad kezet kapok. Legutóbbi Mozart Nap gyerekkoncertjén például 18. századi kosztümben, időutazóként léptem fel és így meséltem a gyerekeknek. Szó kerül ilyenkor arról is hogyan hallgassunk zenét, különböző zenei illusztrációkkal, de csak indirekt módon, nehogy tanmesének tűnjön. Nagyon élvezték, az időutazás rögtön számtalan elágazó gondolatot inspirált. Ezen a hangversenyen egy csembaló is szerepelt. Megmutattam rajta egy kis Menuettet, amit aztán zongorán is eljátszottam. Meglepő módon a közönségnek körülbelül fele-fele arányban mindkét hangszer tetszett!

– Hát igen, két teljesen más verzió, tulajdonképpen egy másik darab lesz és mindkettő lehet nagy élmény. Kérdés, hogy meddig marad meg még egy darab karaktere. És talán nem is minden darab vihető át modern hangszerre.

– Ez így van. A csembalóval való találkozás egy zongoristának először sokszor frusztráló élmény. De aztán visszaülve a zongorához, hirtelen annak a hangzása lesz zavaró! A régi hangszereken való játékból rengeteg tapasztalatot át lehet ültetni a mai kor hangszereire, de itt is mint mindenhol a legnagyobb szerepe a zenei fantáziának van.

– Igen, fontos, hogy ne a másik hangszerre, vagy egy zenekarra akarjon hasonlítani az előadás, hanem az adott hangszer lehetőségeit használjuk és aszerint alakuljon újjá a darab. Ma az időutazás egy térben, egyidejűleg is megvalósulhat. Sokan egy darabon belül is oda vissza ugrálnak a stílusokban, vagy például a csembaló, számomra érthetetlen módon, vezető funkciójától teljesen megfosztva, egyedüli barokk hangszerként modern kamarazenekarokban is jelen van. A legtöbbször egyébként is olyan műveket hallgatunk, amelyek majdnem mind régebbi korokból származnak. Kérdés, hogy van-e ma ezekhez igazi kapcsolódási pont?

– Az emberi érzések szintjén biztosan. És a mai könnyűzene is nagyon sokszínű. Abban is ismét él a retro. A fiatalok ezek között is különbséget tudnak tenni. Sokkal kevésbé okoz ez a mai gyerekeknek nehézséget és sokkal gyorsabban váltanak, ha a kreativitásukat, képzelőerejüket mozgósítjuk, csak az nem mindegy milyen irányban. Én például nem szeretem a klasszikusok és könnyűzene keveredését. Ilyen feldolgozásokkal nem nagyon tudok azonosulni. Szerintem egyáltalán nem kerülünk közelebb Beethovenhez attól, ha popritmusban játsszuk. Csak ismételni tudom magam, a felelősség a mi kezünkben van. Személyemben garanciát nyújtok arra, hogy minőségi zenét mutatok meg, amelyben a hallgatóság otthonosan érezheti magát.