Kísérőzenét kapott Korda Sándor 1918-as némafilmje, Az aranyember, Jókai Mór regényének legkorábbi filmváltozata. A hányattatott sorsú klasszikus sokáig szerepelt az elveszett filmek listáján, de végül nem kerülhette el a happy endet: nemcsak előkerült egy német archívumból, de a Filmarchívum jóvoltából alapos restauráláson is átesett, most pedig már nem is annyira néma e pazar kiállítású némafilm. Az alkotás május 15-én debütál a Bartók Tavasz keretében.
Kezdjük egy Korda Sándor fiatalkorában – 25 éves volt, amikor megrendezte a filmet – még nem létező szakszóval: egy kiadós spoilerrel. Midőn a cselekmény szerint Ali Csorbadzsi pasának az öreg Krisztyán Maxim hírül viszi, hogy letartóztatási parancs van ellene, Ali pedig kincseket ígér a vén világcsavargónak, ha megmenti őket, a pasa lelkében felüti fejét a bizalmatlanság.
Ezt nemcsak a pasáknál is pasásabb Szöreghy Gyula játékából tudjuk, hanem mert ki is írják: „bizalmatlanság”! A fiatal rendező talán attól tartott, hogy a hatalmas pasaszakáll eltakarja az érzelmeket, netán a világháború utolsó évére elcsüggedt közönséget (a forgatás a harcok utolsó hónapjai alatt zajlott) szerette volna kézen fogni.
A film első percétől az utolsóig látványosan – inzertek nélkül is jól kivehetőn – kavarognak a jókais érzelmek. A harmadik felvonásban tömeges elalélások borzolják a kedélyeket (Brazovics meghal, Kacsuka lelép), és ahogy a negyedikben megszólalnak a főhős Timár Mihályban a belső hangok, az is mélyen érinthette a korabeli nézőket, de minket sem hagy érzéketlenül. Ám bármilyen viharosak is a belső történések, eltörpülnek a látványos külsőségek mellett – Korda egyetlen bemutatható állapotban fennmaradt némafilmje sem ragasztott szakállban, sem pasapalotában, sem más díszletelemekben nem marad el a kor legmenőbb rendezőinek alkotásaitól, pedig ekkortájt már olyan nagyágyúk is filmeztek, mint például Fritz Lang. Ilyen pazar kiállítás mellett már alig várjuk, hogy Ali a lányával, Timéával vízre szálljon; mondanunk sem kell, Korda vízre- és partraszállásban is jelentős, hiszen bő egy évtizeddel később Londonba költözött, és Nagy-Britannia filmiparát virágoztatta fel.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek nyomtatott magazinjában jelent meg.
A hajó megy, Timár Mihály meg jön, hiszen ő a hajóbiztos: Beregi Oszkár száz év elteltével is magnetikus tekintete George Clooneynak is becsületére válna, hát még Clive Owennek, aki e nagyon nagy színészre hasonlít is. Mindeközben hajója, a Szent Borbála szépen suhan, de nem kerülheti el a sorsát: zátonyra fut. A víz és ezzel a feszültség emelkedését James Cameron is megirigyelhetné. Kacsuka kapitány pedig egy kiköpött Conrad Veidt, legalábbis bizonyos szögekből, és itt most nem A nevető emberre gondolunk, hanem a snájdig Veidtra. Vigyorgó figurából Az aranyemberben is akad: ahogy Krisztyán Tódor – foglalkozására nézve rendőrspicli, fő tevékenységi köre a beárulás – kipattan a rózsaszirmos hordóból („Alászolgája!” – így az inzert), az emlékezetes filmes antré, kár, hogy Noémi és Timár rózsaszirmos idilljének ezzel befellegzett. Amikor Timár a vadászpuskával és Krisztyán a pisztollyal életre-halálra egymásnak megy, ott már nincs rózsaszirom, van viszont suspense dögivel. Ahogy pedig Tódor a gályarabságból kereket old, azt az emlegetett Lang sem csinálta volna jobban, legfeljebb nagyobb statisztériával. Korda tudott akciót rendezni, és melodrámát is, talán csak a karon ülő kisdedeket és a színészetben járatlan kecskéket nem tudta kellőképpen instruálni, de ez megesik a legnagyobbakkal is.
„Amikor Timár a vadászpuskával és Krisztyán a pisztollyal életrehalálra egymásnak megy, ott már nincs rózsaszirom, van viszont suspense dögivel.”
Farkas Bence zeneszerzővel pedig az esett meg, hogy Az aranyemberhez írt kísérőzenéjével díjat nyert a Müpa 2020-ban megrendezett Zeneműpályázatán – a teljes mű ősbemutatója a Bartók Tavasz virtuális hangversenytermében lesz. „A kétfordulós versenyen először az első tíz percet, a következő körben pedig további húsz percet kellett megzenésíteni, vagyis a film első fél óráját. A pályázat lezárulta után az egész filmhez megírtam a kísérőzenét” – meséli a zeneszerző, aki a munka fázisai során a némafilmzene-írás minden kihívásával szembesült. „A némafilm-kísérőzene egyik legnagyobb nehézsége, hogy sosem lehet csönd. Ehhez hozzájön, hogy Az aranyember képi világa – mint általában a legtöbb korabeli némafilmé – mai szemmel nehezen érthető, teljesen mások bennük az eszközök, mint az újabb filmekben. Az időkezelés borzasztóan lassúnak tűnik, ráadásul a szöveges inzertek – hogy épp hol járunk, ki mit mond – is megszakítják a képet.” Farkas Bence egy további érdekes szempontot is említ: Jókai 1872-es regényklasszikusának cselekményét a korabeli nézők sokkal alaposabban ismerték, mint a maiak.
„Ha valaki nem olvasta a regényt, nincs tisztában a történettel, könnyen elvesztheti a fonalat – mutat rá a zeneszerző. – Éppen ezért a lehetőségekhez mérten minden pillanatban megpróbálom értelmezni, érthetőbbé tenni a néző számára, hogy mi is zajlik a filmen. Ehhez a hagyományos és a kortárs zeneszerzői technikákat vegyesen használom. Ezenfelül ha van valami mögöttes tartalom is, ami esetleg a regényben jobban kibomlik, mint a képen, akkor a zene segítségével azt is megpróbálom belecsempészni.”
