A jazz spontaneitása akkor kap igazán váratlan lendületet, amikor a muzsikusok társasoznak. Ez a spontán alakuló játék kerül lelőtérbe a Branford Marsalis Quartet április 2-i előadásában is, ahol a formáció és magyar vendégeik, többek között Tímár Sára, Borbély Mihály és Salamon Soma, megannyi oldalról világítják meg a jazz és a népzene műfaji és közösségi kérdéseit, kamarazenei mivoltát.
Adott a technológia, hogy a zenehallgatás rítusát saját befogadói ízlésünk formájára szabjuk és megszokhassuk a zene minden egyes hangját. A zeneipar maga is a bevált struktúrákra és a megszokásra támaszkodik, a fejből folytatható dallamok kiismerhető világa kényelmes elköteleződésre buzdít. E dimenzióban ismételten ugyanazt akarjuk hallani, pontosan tudjuk, hogy mit várunk a hangoktól. Egy másikban viszont nem akarjuk előre hallani, ami következik: a váratlan fordulatokból és az egymásnak állított kihívásokból fejlődő zenét keressük, amit a zenészek, illetve a zenészek és a hallgatóság közti párbeszédek mozgása hoz létre.
Szokatlanság vagy megszokás? Ahogy a klaszszikus zenei koncerteket, amelyekre általában jól ismert művek miatt ül be a hallgatóság, úgy a jazzt is jellemzi a kiszámíthatóság – csak másképp. A jazz nagyobb el- és kitéréseknek ad teret, könnyebben lép ki a kottapapírba zárható kompozíciók, a rögzített fordulatok és a rövid, biztonságos improvizációk világából.
„Az ún. »pódiumjazz« esetében nagyon jó zenét kell adni […] olyan jó zenét, amelyet a közönség magáért a bensőséges zenei élményért hallgat” – írta Pernye András 1964-ben, és a cikkben megemlít egy anekdotát az olykor jazzt is hallgató Bartókról.
A zenetörténet megannyi próbálkozását követően megkísérelhetnénk definiálni, hogy mi is az a jazz, és hogy a közös játék milyen szerepet tölt be a műfajban. Van benne valami megragadható „lényegi”, az a jellegzetesség, ami miatt voltaképp szeretjük: a spontaneitás, amely egyes pontokon teljesen kiszámíthatatlanná teszi a zene útját nemcsak a közönség, de a zenészek számára is.
Noha a kiszámíthatatlanság sem igaz minden jazz-élményre, mégis, a jazz sajátja az a szabadságában változó improvizáció, kiváltképp a dialógusokban megnyilvánuló rögtönzés, amely a mainstream klasszikus zenéből jórészt kikopni látszik (a megjegyzés a kortárs zenére nem vonatkozik) és amelyet a populáris zenei stílusok nehezen adaptálnak.
A jazz spontaneitása akkor kap igazán váratlan lendületet, amikor a muzsikusok társasoznak. Ez a spontán alakuló játék kerül lelőtérbe a Branford Marsalis Quartet április 2-i előadásában is, ahol a formáció és magyar vendégeik, többek között Tímár Sára, Borbély Mihály és Salamon Soma, megannyi oldalról világítják meg a jazz és a népzene műfaji és közösségi kérdéseit, kamarazenei mivoltát.
Rákérdeznek a nagyzenekari formára, a fúvós hangszerek dominanciájára és a rajtuk túlmutató hangterekre, a nyitott és a zárt művekben rejlő lehetőségekre. Kibontják a bartóki hagyomány abbeli értelmezését, amelynek jelenléte a zenei életben visszafordíthatatlanul piszkálja fel a klasszikus és a populáris zene, a népzene és a jazz, így az egyes stílusokban alkotó zenészek között fennálló, kultúrától és társadalomtól függő hierarchiát.
ÁLLANDÓ ÉS VÁLTOZÓ
A háromszoros Grammy-díjas Marsalis nemcsak a mainstream jazz, de a populáris, a film- és a barokk zene vizein is otthonosan evez. Az este során egy magyar népzenei motívumokból születő – és részben magyar népi hangszereken életre kelő –, közel egyórás, többtételes művet is hallhat a közönség a kvartett és magyar vendégművészeik tolmácsolásában. A nemzetiségi és műfaji sokszínűséggel az eseményeket a jazz „kozmopolitizmusa” hatja át, mintha a különböző zenei nyelvek találkozása a jazz minden stílusra, hangra és fülre nyitott fővárosát építené fel.
ÖSSZESZOKÁS VAGY A MEGISMÉTELHETETLEN
A jazz világában a műfaj meghatározásán túl már csak a művek keletkezéstörténetét nehezebb megragadni, és azt eldönteni, hogy a zenészek nem hoznak-e létre új művet már egy standard elsajátításával, saját nyelvükre való fordításával is. Az improvizáció egyszeri. A zenész ösztönös játékával, akár már ritmus- vagy hangnemváltással is új útra tereli a többieket. „A zene diktálja nekünk, hogy mit játsszunk” – vallja a philadelphiai dobos, Justin Faulkner, aki 18 éves korától tagja Marsalis kvartettjének. Közösen alkotnak, és egymásra hatva adnak elő akár „megszerzett” zenét, akár a mostban születőt. Az egymás játékát kívül-belül ismerő kvartett közös lélegzete vezeti a zenét. Ez az egyik jazz. A másik az egymás számára még nem kiismert zenei hangok egymást ösztönző találkozása, amelynek alkalmával a zenészek új nyelveket tanítanak egymásnak. Olyan kihívások elé kerülhetnek, amelyek új megoldásokra ösztökélik őket.
Kíváncsiság övezi, hogy hogyan értelmezi magyar zenészek társaságában a jazz világának egyik legfoglalkoztatottabb együttese a magyar népzenét, a philadelphiai zongorista Bartókot. Milyen együttjáték alakulhat ki a más-más zenei gyökerekkel érkező európai és amerikai zenészek között? Ezt a kíváncsiságot az a közösségi élmény hajtja, amelyet ezúttal az ismeretlennel való találkozás táplál.
A fellépők életútját olvasva korunk jelentős zenészeinek véget nem érő névsora tárul elénk – ha minden közös játékból már csak egy-egy zenész egy-egy „üteme” beivódik a másikéba, akkor állandó mozgásával a zene a zenei közösségek hordozójává és teremtőjévé válik.
