A Bartók Tavasz keretében április 17-én látható az OPERA új Parsifal-előadása Almási-Tóth András rendezésében. A művészeti igazgatóval Wagner színpadszentelő ünnepi játékának örökérvényű gondolatairól, az egyén öntudatra ébredéséről, a döntések meghozataláról beszélgettünk, a legfontosabb kérdéseket taglalva pedig eljutottunk egészen a tér-idő kontinuum problémájáig.
Kicsoda Parsifal?
– Számomra a Parsifal az egyén fejlődéstörténete. A Grál az emberi élet legmagasabb rendű megnyilvánulásának a szimbóluma. Az operában, vagy ahogyan Wagner nevezte, színpadszentelő ünnepi játékban szereplő, a Grálhoz köthető személyek pedig az ehhez az eszményhez vezető életútnak egy-egy lehetséges módját testesítik meg. Mást jelent Parsifal, mást Amfortas és Klingsor. Különböző utakat jeleznek, amelyek közül Parsifalnak választania kell, hogyan élje az életét, ehhez milyen döntéseket kell meghoznia. Parsifal története szervesen kapcsolódik a régi hősmondákhoz, amelyekben az egyén öntudatra ébred és megtalálja saját küldetését.
A Grál és a döntések
– A Grál maga az élet célja, egyfajta emelkedettség, amelyet el kell érnünk. Amfortas bűne nem az, hogy szexuális kapcsolatot létesített Kundryval, hanem az, hogy a dárdát, amelyek Krisztus testét megsebezték, kivitte a szent területről, azért, hogy harcoljon vele. Vagyis hozott egy rossz döntést. Klingsor pedig tudatosan megfékezte saját vágyát, kiherélte magát, hogy így tudjon ellenállni az érzéki kísértéseknek. Ez szintén téves döntés. A mi előadásunk úgy kezdődik, hogy Parsifal is rossz döntést hozott, de visszamegy a múltba, hogy ezt korrigálja, méltóvá válik arra feladatra, ami rá hárul. Kiteljesedett a személyisége, megtalálta a saját küldetését.
Az örök nő?
– Kundry valóban az örök nőt formázza meg. A férfi az élete során számos helyzetben, aspektusban és viszonyban találkozik a nővel. A női princípiummal való találkozás végigkíséri a férfi életét. A nőhöz kötődik mindaz, amely az érzelmi intelligencia kialakulását, fejlődését kialakítja, szabályozza egy férfiban. Amíg a Grál-lovagok figurái az intellektuális (apai) oldalt képviselik, addig Kundry személye azt mutatja meg, ahogyan alakítja, befolyásolja, kiegészíti ki ezt az (anyai) érzelem. Ő ezért az anya képében csábít és manipulál.
Mindent a fülnek, és semmit a szemnek?
– Egyszer Wagner–rajongóknak tartottam egy előadást, meghökkentő élmény volt. Megkérdeztem tőlük, hogy szerintük pontosan úgy kell-e Wagnert színpadra állítani, mint a zeneszerző korában? Azonnal jött a válasz: igen. Majd folytattam: de akkor mégis, mit szólnak, amikor ma a színházakban, operaházakban Wagner-zenedrámákkal találkoznak? Az egyikük elmondta, ő nem néz, csak hallgat Wagnert. Kiválasztják a hangulatukhoz épp legjobban illő lemezfelvételt és otthon, a maguk csendességében, berakják a CD-lejátszóba és végighallgatják.
Kortársunk, Wagner
– Wagner a saját korában a legmodernebb színpadi eszközöket használta. A festett kulisszák és az akkori színpadképek a kor színházi formáit jelentették. Wagner nemcsak a zenét újította meg, hanem a színházat is, igazi reformer, sőt forradalmár volt, aki a 19. század végének problémáit, folyamatait ábrázolta a kor embere számára, élő és kortárs művészetet alkotott. A műveiben megfogalmazott gondolatok, kérdések pedig örökérvényűek. De fontos, hogy akkor vagyunk hűek a szerzőhöz, ha átszűrjük a műveket a saját korunkon, ahogy a keletkezésükkor is az akkori kor lenyomatai voltak.
A tér-idő kontinuum
– A Grál világa egy teljes külön dimenzió, ahol sajátosan jelenik meg a tér és az idő, nem lineárisan értelmezendő, hanem önálló, kvázi a negyedik dimenzióvá válik. Számomra nagyon érdekes, ahogyan egy 19. század végén született művészeti alkotás rezonál mindarra, amit napjaink lángelméi az univerzum titkaival kapcsolatban kutatnak. A wagneri vezérmotívum-rendszer is ezt, az időben való oda-vissza utazást, a tér-idő dimenzióját valósítja meg. A darabban erre utalás is történik, amikor Gurnemanz azt monda Parsifalnak: „Fiam, ez itt a térré vált idő.”