Nem árt, ha felkészülünk rá: az ausztrál Circa társulat műsora (április 17.) nem a szórakozás legkönnyedebb válfaját nyújtja. Olykor alig merünk majd levegőt venni az életveszélyesnek tűnő gyakorlatok láttán, olykor felkavar minket a színpadon zajló történet csendes tragédiája, amelynek alapját Stravinsky legendás balettzenéje adja. Érzelmeink legmélyére kell majd vetődnünk, amihez az alkotók nem adnak se biztosítókötelet, se hálót –így viszont biztosan sokáig bennünk marad a világhírű társulat különleges előadásának élménye, jóval a függöny legördülése után is.
A 70-es, 80-as években még újszerűnek számított a gondolat, hogy a cirkusznak is helye van ugyanazokon a színpadokon, amelyeken máskor zenés-táncos vagy éppen szöveges színházi előadások mennek, manapság viszont már önálló és teljes jogú műfajnak ismerik el az újcirkuszt, amelynek magyar képviselői is akadnak, illetve nemzetközi társulatok is gyakran látogatnak hozzánk. Ez utóbbiak egyike a Brisbane-ben alakult, immár tizennyolc éve töretlenül aktív Circa.
„EZ AZÉRT MÁR TÉNYLEG TÚLZÁS!”
Műsoraik három pilléréből – költőiség, nyers érzelem és testi erő – talán a legutóbbi a legegyértelműbb. Az alapító, Yaron Lifschitz így jellemzi a társulatot:
„Rendkívül tehetséges, fantasztikusan edzett fiatal férfiak és nők, akik tudják, hogy egész életükben testi fájdalmakkal kell ébredniük és képtelenek lesznek reggelente jól kinyújtózni vagy épp lehajolni.”
A Circa munkáját Lifschitz így foglalja össze: művészi formába öntött pillanat. Márpedig ennek a pillanatnak hatalmas tétje van. A művészek nem eljátsszák a veszélyt, hanem valóban veszélyben vannak, nemcsak fitogtatják az erejüket, hanem erőnlét és állóképesség tekintetében is elmennek a legvégső határokig. Az újcirkusz az a műfaj, amelyben a közönség azonnal megérezné a hamisságot, és a Circa művészei talán pont ezért fokozzák a végletekig az őszinteséget, a teljes erőbedobást, önátadást. Ennek hatását példázza egy jelenet, amelyet Jászay Tamás rögzített 2016-os kritikájában. „Jézusmária, ez azért már tényleg túlzás!” – kiáltott fel egy néző, amikor egy női artista, miután a leglehetetlenebb pózokba hajlítgatta a testét, egyszer csak felállt, felvette férfi kollégáját a vállára, majd spicc-cipője orrán egyensúlyozva tartotta meg mindkettejüket.
KÖZSZEMLÉRE TESZIK A NYERS ÉRZELMEKET
A Circa által képviselt újcirkusz sok szempontból különbözik más mozgásszínházi műfajoktól, például a klasszikus vagy a kortárs tánctól. Utóbbiakban koreográfia és követendő ritmus van, és az alkotói cél általában az, hogy a közönség csak a steril tökéletességet lássa, az erőfeszítések pedig rejtve maradnak a színfalak mögött. A Circa viszont tudatosan közszemlére teszi és a művészi alkotásba integrálja az erőfeszítést, miközben nem dolgozik sem konkrét koreográfiával, sem kötött ritmussal. Egynémely előadásuk olyannyira az improvizációra épül, hogy Lifschitz egyenesen a jazzel rokonítja magukat.
Ez csak egy a rengeteg kapcsolódási pont közül a Circa és a zene között. Bevallottan a missziójuk része, hogy az előadásukra jegyet váltóknak ne csak színpadi, hanem zenei élményt is adjanak, és megismertessenek a nézőkkel akár ritkábban hallott, különlegesebb zeneműveket is. Az artisták, amikor szembesülnek a klasszikus zene erejével, hihetetlen intenzitással tudják áthelyezni azt a maguk színpadi dimenziójába. Így tettek már többek között Sosztakoviccsal, Beethovennel vagy angol barokk zeneművekkel, miközben nyitnak más műfajok felé is: feldolgozták például a Shaun, a bárány című musicalt és Mike Oldfield Tubular Bells című lemezét is.
BOTRÁNYKELTÉS NÉLKÜL IS HATÁSOS
A Sacre egyik alapja ezúttal Igor Stravinsky műve, a Tavaszi áldozat, amit az orosz zeneszerző eleve mozgásszínházi megrendelésre komponált: 1913-as ősbemutatóján a Ballets russes társulat táncolt Vaclav Nyizsinszkij koreográfiája szerint, Nicholas Roerich színpadképei előtt. A darab annyira újszerű volt, hogy a tengerentúli impresszáriók tollából hihetően hangzott az a minden alapot nélkülöző, ám máig élő legenda, hogy a darab lázadásközeli hangulatot szított Párizsban. Egyrészt ott a történet: a zene és a balett, ahogy azt a Képek a pogány Oroszországból két részben alcím is mutatja, a pogányok rituális tavaszünnepéről szól, amely abban csúcsosodik ki, hogy egy fiatal lányt tavaszi áldozatként rituálisan kivégeznek (vagy pedig ő maga követ el rituális öngyilkosságot – nézőpont kérdése).
A Circa változata visszanyúl a darab kendőzetlen őszinteségéhez és a fájdalomig fokozódó érzelmekhez, amelyekhez ezúttal egy kortárs zeneszerző, Philippe Bachmann teszi hozzá a maga részét. A két zenemű – melyeket több mint egy évszázad választ el egymástól –, valamint a cirkuszművészek játéka olyan összhatást eredményez, amit talán csak a jazz fülledtségéhez és a költészet kifejezőerejéhez hasonlíthatunk. Ezt a lehetőséget érezhette meg Yaron Lifschitz, amikor az ezredfordulót követően otthagyta a színházrendezői pályát. Később így vallott a döntésről:
„A szöveges színház az irodalom szolgája lett, témákról meg ideákról szól, miközben gyakran csak elhalad a valódi élet mellett. Tudtam, hogy ez nem az én utam.”
És hogy mennyire jó döntés volt számára a váltás, mi sem bizonyítja jobban, mint a Circa példa nélküli aktivitása: a társulat évi nyolc-tíz darabot jegyez. A Lifschitz ötleteiből születő rengeteg produkcióból látható, hogy a művészeti vezetőnek bizony van elég mondanivalója – csak éppen nem a szavak erejével kívánja azt közölni. Vagyis ahhoz, hogy velük érezzünk, zuhanjunk, feszüljünk és repüljünk, élőben kell látnunk a Budapestre érkező ausztrál csapat új előadását.