Egy zenekar, amely emberemlékezet óta intakt módon őrzi saját hangját, és egy karmester, aki pár röpke év leforgása alatt kulcsfigurává nőtt Prágában: március 31-én Szemjon Bicskov és a Cseh Filharmonikus Zenekar érkezik a Bartók Tavasz nyitókoncertjére.
Cseh zenészek — a magyar zenetörténet ismeretében korántsem indokolatlan, ha e jelzős szerkezet olvastán hálaérzet fog el bennünket. Hiszen a messze földön híres cseh fúvósoknak oly sokat köszönhet a hazai zenei és zenés színházi kultúra. S persze legkevésbé sem csupán történeti olvasmányainkból tudhatjuk, hogy a csehek jól muzsikálnak: koncertélmények sora igazolhatja ezt. Például a Cseh Filharmonikus Zenekar vendégjátékainak eleven emléke évek vagy akár évtizedek távolából.
Legelső hangversenyüket 1896-ban Antonín Dvořák vezetésével adták. A folytatás is kedvezőnek tetszett: 1908-ban a Cseh Filharmonikus Zenekarnak jutott egy Mahler-szimfónia, a Hetedik ősbemutatójának dicsősége (a zeneszerző vezényletével), alig tíz év múltán pedig már egy új nemzetállam büszkeségévé vált ez a kulturális intézmény. Ráadásul épp ekkortájt a Filharmonikusok élére került Václav Talich, a nagy zenekarnevelő, s olyan munkát végzett, amelyről bízvást állítható, hogy kiállta a történelem viharait. A Cseh Filharmonikusok a maroknyi zenekar egyike, amely őrzi jól felismerhető, egyedi hangzását:
„…ez nem minőség, hanem identitás dolga. Létezik egyfajta töretlen azonosság. A Cseh Filharmonikus Zenekar ápolja a kezdetekig visszanyúló saját hagyományát: hogy miként játszanak a muzsikusok a hangszereiken, s hogy milyen hangzásra törekednek. Ezt egyaránt hallani a vonósok és a fúvósok hangadásán.”
Az idézet illetékes és avatott személytől való, és alkalmasint azzal együtt is hitelesnek fogadhatjuk el, hogy tudjuk, e vélemény megfogalmazója nem elfogulatlan. Az iménti mondatok ugyanis Szemjon Bicskovtól származnak, a karmestertől, aki 2018 óta művészeti vezetője az együttesnek. Annál is inkább hihetünk neki, mivel az idézett interjúban arról is beszélt, hogy zenekara a saját hanghoz esetenként akkor is ragaszkodik, amikor egy-egy új, a repertoárján eladdig nem szerepelt mű megszólaltatása netán más megközelítést igényelne. Ilyenkor elkél a dirigensi tekintély, s abban aztán nincs is hiba, hiszen Bicskov hamar meghatározó figurává vált prágai zenészei számára.
Az együttes művészi együttműködése a most hetven esztendős, leningrádi születésű karmesterrel igazi nagy egymásra találás. Bicskov, aki világkarrierje során többek közt az Orchestre de Paris és a kölni rádiózenekar vezetőjeként is dolgozott már, 2013-ban lépett munkakapcsolatba a Cseh Filharmonikusokkal. Ő vezényelte lemezre az együttes Csajkovszkij-ciklusát a Deccánál, s ettől kezdve visszatérő vendégkarmestere lett a prágai Rudolfinumban megtartott bérleti hangversenyeknek. A dirigens és a zenekar együtt muzsikálásának kémiája pedig olyannyira üdvös és nyilvánvaló volt, hogy amikor a filharmonikusok nagytekintélyű és rajongott vezetője, Jiří Bělohlávek 2017-ben elhunyt, az együttes testületileg Bicskovhoz fordult. Ahogyan arra a művész több interjújában is derűs meghatottsággal visszaemlékezett:
„Az egyik prágai koncertem után a zenekar küldöttsége megjelent a szobámban, és vezetőjük beszédet tartott, amelyben arra kért, vállaljam el a vezető karmesteri és művészeti vezetői tisztséget, s mint kereken kimondta: azt kívánjuk, hogy légy az apukánk. A zenekar száz százaléka szavazott rám — hát milyen gyakran fordul elő ilyesmi?”
A bizalom és az összhang azóta is kitart, erről tanúskodik a tavaly szeptemberben egészen 2028-ig meghosszabbított együttműködés. Amiként ezt bizonyítják azok a remek prágai koncertfelvételek is, amelyeket mostanában gyakorta láthatunk és hallhatunk klasszikus zenei tévécsatornákon.
A prágaiak műsorának középpontjában elhangzó bemutató, Thierry Escaich (1965) Études symphoniques című, zongorára és zenekarra írott művének első magyarországi megszólalása elé izgalmas „felvezetőt” szerkesztett a koncertnaptár véletlene: néhány héttel a Prágaiak vendégszereplése előtt ugyanis a mű alkotója orgonaművészként is a Müpa pódiumára lépett. A február 8-i esten a párizsi Conservatoire egykori neveltje és jelenlegi tanára, a Saint-Étienne-du-Mont-templom orgonistája részben szólóban, részben a Concerto Budapest kíséretével adta elő saját műveit és nagy elődje, César Franck kompozícióit.
Thierry Escaich régi, visszatérő vendége a Müpának, játékát Fassang László méltán népszerű Orgonapárbajain is megtapsolta már a közönség. Kompozíciói között természetesen sok az orgonadarab, de zeneszerzőként valamennyi műfaj és előadóapparátus iránt nyitott. Mivel eddigi műveiben megtapasztalhattuk a különleges színek és a virtuóz fogalmazásmód fontos szerepét, a most felhangzó új darabtól is okkal várunk izgalmas hangzásvilágot és fordulatos zenei történést.
És az új mű szólistája? A dél-koreai Cso Szongdzsin még csak huszonnyolc éves, de már tizenhat esztendeje koncertezik. Imponáló versenysikerei közül talán a 2015-ös varsói Nemzetközi Chopin Versenyen aratott győzelme adott legnagyobb lendületet számára a pályán: ezt követően kezdtek sorjázni lemezfelvételei, amelyeket hallgatva nemcsak játékának hangszeres tökéletességét csodálhattuk meg, de — Mozart, Schubert, Liszt, Chopin, Debussy, Berg műveiben — játékának költőiségét és tájékozódásának stiláris sokoldalúságát is. Vitathatatlan, hogy Cso Szongdzsin ma a fiatal zongoraművészek nemzetközi mezőnyének egyik legizgalmasabb egyénisége, aki már régen több mint ígéret.
A koncert műsorának érdekessége, hogy egyrészt csak a 20. és 21. század zenéjéből válogat, hiszen Thierry Escaich új darabját Bartók A csodálatos mandarin-szvitje és Stravinsky Petruskájának 1946-os átdolgozása keretezi — vagyis egy pantomim koncertcélokra készült szerzői sűrítménye és egy balett. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Thierry Escaich-nek közismerten szenvedélye a film, és korábbi pályája során némafilmhez is komponált már zenét, alkotói gondolkodását tehát erősen befolyásolja a cselekményesség és a vizualitás, talán nem túlzás azt feltételeznünk: „történetmesélős” koncertre számíthatunk.