Spanyolországi előadásaira elővételben elkapkodják az összes jegyet: ez az egyszerű tény máris sokat elárul a flamenco szupersztárjáról, a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében április 10-én és 11-én végre újra Budapestre érkező Sara Barasról.
Családi örökség nála a flamenco, húszas éveinek kezdetétől a legnagyobb színházak és fesztiválok visszatérő vendége, számtalan spanyolországi és nemzetközi díj birtokosa. Sara Baras 1998-ban alapította meg saját társulatát, és ez merőben új típusú felelősséget helyezett erős vállaira. Az elmúlt negyedszázadban átlagosan másfél-kétévente rukkolt elő új bemutatóval. Rokonszenves a fegyelmezett tempó, mert a mennyiség helyett a minőségre helyezi a hangsúlyt.
Egy-egy új bemutató előtt mindig egyedül lát munkához: időre van szüksége ahhoz, hogy a zene és a lépések találkozzanak egymással, aztán jönnek csak az alkotótársak, akik a fényekért, a jelmezekért vagy a díszletért felelnek. Hosszú hónapokig tart az előkészítés, táncosai a próbaidőszakban napi hét órán át keményen dolgoznak stúdiójában.
„A flamenco életforma” — jelenti ki Sara Baras egy néhány évvel ezelőtt vele készült interjúban. „Bátornak kell lenni, de a flamencotáncosok gyakran jóval hosszabb karriert is futnak be, mint más táncos műfajok képviselői. Megtanulnak alkalmazkodni egy olyan mozgástípushoz, amely különleges mozgékonysággal és lendülettel ruházza fel őket. Az idősebb flamencotáncosok más műfajokban nem tapasztalható erővel lépnek színre. A legfontosabb mégis a szenvedély: a flamenco nem a technikáról, hanem az érzelmekről szól. Ha nem érzed, képtelen vagy csinálni. A flamenco lényege nem a fizikai kifejezés: a mozdulatnak a szívből kell jönnie.”
Miközben igazat kell adnunk a táncos-koreográfusnak, azért megjegyezzük, hogy 2021-es bemutatójában, a máris a fél világot beutazott Alma (Lélek) című előadásában ő és táncosai egyaránt lenyűgöző technikai tudásról tesznek tanúbizonyságot. Az előadás a művész nemrég elhunyt édesapjának is emléket állít, amikor általa kedvelt zenékből válogat.
Az előadásban a flamenco zavarba ejtően gazdag hagyományát gondolja újra Sara Baras, amikor a 18-19. század óta elterjedt spanyol tánccal, a boleróval ötvözi azt. Az Alma a spanyol táncok színes, mozgó képekből álló tárháza: a tizenegy tételes munka a flamenco legismertebb ritmusképleteit veszi sorra. Összefüggő narratíva helyett érzések, benyomások, emlékek viszik előre az előadást: tudjuk jól, a szív a lényeg. A végeredmény persze jóval több holmi leltárnál: ragyogó táncosain túl a kiváló zenészeknek és énekeseknek is jelentős szerep jut abban, hogy a spanyol kritika egy istennő megjelenéséhez hasonlítja Sara Baras fellépését az Alma színpadán.