A Müpa Fesztivál Színházában, a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretében mutatták be április 5-én a Mezőség-Mikrokozmosz című előadást. Az összművészeti projekt, mely korántsem tekinthető idegennek, sőt egyfajta sorozatba rendeződik az ötéves fesztivál történetében, ezúttal Erdély egyik legizgalmasabb, legszínesebb kultúrájú tájegysége, a Mezőség énekes, táncos és irodalmi hagyományaiból táplálkozott.
A produkció zenei centrumában Bartók Béla Mikrokozmosz című zongorasorozatának tételei, valamint a zeneszerzőt inspiráló mezőségi dallamok álltak, lehetőséget teremtve a ,,komolyzene” és a népzene szembenállásának és egybecsengésének megvizsgálására, ahogy az eklektikus színházreform folklorisztikus vonatkozásának és a néptánc színpadon való megjelenítésének körbejárására is. Az előadásban az autentikus tánc- és zenekultúra, az egyszerre verbális és mozgásközpontú kortárs színház, illetve a paraszti világ absztrakt képi ábrázolása szervesült Bartók Béla zongoraművének tételeivel.
Érdekes volt hallani a népzenét két olyan ellentétes pozícióból, amelyeknek, ha nem is az alapja, de a végeredménye ugyanaz volt: az elszínpadiasítás. Az esten két zenei műnem váltakozott: Bartók népzenei ihletésű zongoradarabjai és a népi együttes által autentikusan megszólaltatott mezőségi táncok, s mintha ez a szembeállítás és direkt megvilágítás teljesen átalakította volna volna mind a bartóki, mind a mezőségi zenét. Azzal, hogy a népiességét emelték ki Bartóknak, és azzal, hogy a népzene közvetlenségét a ,,magas kultúra” reflektáltságába helyezték át, mintha a Bartókék által megtalált és felfedett, a népzenében rejtőző értelmet gondolták volna újra.
Mezőségi Mikrokozmosz – fotó: Csibi Szilvia
Bartók és Kodály nem a népzenét akarták reprezentatívvá tenni, mindenkinek megmutatni. Ők azt ismerték fel, hogy a zenének az emberi lélekhez vezető kanyargós ösvényén a népzene olyan szurdok, amely a legbelsőbb, legősibb rétegekhez enged utat. Nem újraírni akarták a népzenét, nem feldíszíteni, vagy a polgári közönség számára befogadhatóbbá tenni; hanem a megtalált szorost próbálták meg a saját zenei nyelvükbe, saját mondanivalójuk fogalmazásmódjába beépíteni. Ezek a zeneszerzők értve hallgatták és olvasztották magukba azt a zenét, ami ma sajnos már nem fejlődik és nem gyarapodik tovább.
Az előadás látlelet tehát, színpadi szociográfia, drámai műalkotás, amely a kulturális pusztulás korában a megújuláshoz és az újrateremtéshez kíván igazodási pontokat találni, szellemi biztonságot, emberi tartást adni. A népzene őrzésének fontossága ezért nem is hangsúlyozható eléggé. De vajon azzal közelebb kerül-e értelme és üzenete a népzenének, ha olyan előadói kultúrába és rendszerbe helyezzük, amelynél a zsigeri élmény mindig a műalkotások elvontságán keresztül képződik?
Mezőségi Mikrokozmosz – fotó: Csibi Szilvia
A zongorán közreműködő Fülei Balázs és a népzenei együttest adó Mihó Attila és barátai szakmailag makulátlanul megszólaltatták azt a zenei anyagot, amit a kezükhöz kaptak. Ez a profizmus a szinte vakítóan éles, kiemelő megvilágítással párosulva került összhangba azokkal a prózai részekkel, melyekben a mezőségi születésű Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regényének történetei elevenedtek meg.
Ugyanez a profizmus jellemezte a színpadi alakításokat is. A Forte Társulat színészei és az SZFE hallgatói nemcsak szövegileg nyújtottak kimagasló színvonalú alakításokat. A kevés eszközzel, mégis szellemesen dolgozó színpadképben szájtátva figyelhettük, milyen artistaképességekkel egyensúlyoznak egymáson, vagy az ingó emelvényeken. A látványvilágot Bukta Imre álmodta meg, mely egyszerre volt kortárs és modern, ugyanakkor régieskedő és hagyományhű.
Mezőségi Mikrokozmosz – fotó: Csibi Szilvia
Az, hogy a színpadon nem csak színészkednek, nem meghökkentő újdonság. Viszont mindig kell lennie egy olyan, önmagát kifejezni akaró belső erőnek, ami nem tud megelégedni a ,,szokásos” színpad nyújtotta lehetőségekkel. Amennyi lehetőség, belső feszültség és reprezentativitás van a magyar néptáncban, annyi arcát igyekezett ennek, a már jól ismert táncokon keresztül megmutatni a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes. Mozgásuk egységes és szintén kiemelkedő színvonalú volt.
Mindenben megtalálni a népit könnyű feladat, az viszont, hogy kísérletet tegyünk, hogy a felfedezett közös jegyek hogyan tudnak drámaian, művészi erővel kapcsolódni egymáshoz és egy prekoncepciókkal terhelt közönséghez, befogadói kultúrához, már más feladat. Erre kínál megoldást a Bartók Tavasz évről évre megújuló összművészeti projektje, téma pedig akad bőven, így a folytatásban is biztosak lehetünk.
