Ezermester trombitás – trombitás ezermester

Csatos Ferenc fotó: Monoki Attila

A Hangoló magazin Kulisszák mögül rovatában ezúttal a megsokasodott filmzene koncertek kapcsán igencsak előtérbe került trombita szólam első emberét, Csatos Ferencet mutatjuk be közelebbről.

– Mikor kezdtél trombitálni? Ez volt-e az első hangszer, ami a kezedbe került?

– Hatévesen kezdtem a zeneiskolát hegedű szakon, majd tízéves koromban váltottam a trombitára. Két évig párhuzamosan végeztem a két szakot, de hogy őszinte legyek a hegedűórákat akkor már csak szülői nyomásra látogattam.

 BDZ trombita szólamának oszlopos tagjai: Monoki Attila, Csatos Ferenc, Nagy Antal

– Testvéred fagottos, sokáig a BDZ-ben játszott ő is. Családi indíttatásra fordultál a zene felé? A fafúvók nem vonzottak?

– A zenetanulás egyértelműen családi indíttatásból kezdődött, mivel édesapám és nagyapám amatőr szinten trombitáltak. Apám kezdett tanítgatni, így a zeneiskolát már némi előképzettséggel kezdtem. Bár a testvérem, akinek sokat köszönhetek a lámpaláz leküzdése elleni harcban, a fafúvósok felé vette az irányt, én megmaradtam a rezeknél. A trombita mellett leginkább a vonósok állnak hozzám közel, azon belül is a hegedű és a cselló hangja vonz. Rengeteg hegedűs felvételem van. Talán azért, mert a vonósokra sokkal több és értékesebb kompozíciót írtak. Meg persze az a hat év hegedűtanulás sem múlt el nyomtalanul.

fotó: Monoki Attila

– Mit szeretsz a trombitán? Mik a nehézségei?

– A trombita rengeteg stílusban képviselteti magát, a komolytól egészen a jazzig. Természetesen ezt sok más hangszernél is el lehet mondani, de a trombita ezekben a stílusokban egyértelműen tradicionálisnak számít. Nagyon élvezem, hogy több zenei stílushoz eljuthatok a hangszerem által. Szeretem a hangját, a differenciált hangszíneket az éles, már-már bántó fortissimótól a lágy pianókig. Sajnos ezeket a különbségeket nagyon nehéz igényesen megvalósítani, ezért néha szakmai trükkökhöz folyamodunk, mint például a lágy hangszín eléréséhez egy mélyebb kelyhű fúvókát használunk, ami egy kicsit a vadászkürtéhez hasonlít. Aztán ott vannak azok a magas hangok, amik sajnos néha ott is maradnak. Természetesen a magas regiszterek megszólaltatásához is szükséges a jó technika, de azért sok múlik az adottságokon. Az ember például azt gondolná, hogy a fúvóka viszonylagos kis mérete miatt a vékonyabb ajkak megfelelőbbek a trombitáláshoz, de akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy miért világhírűek az afroamerikai trombitások. A dolog nyitja a szájtartás, úgy kell kialakítani, hogy az ajkak beleférjenek a fúvókába.

Szólamtársak a Müpában, a BDZ 25. születésnapi koncertje előtt

Nyilvánvaló, hogy vastagabb ajkakkal ez kicsit körülményesebb. A fújási technika területén rengeteg fontos szabály van, de ha valakinek más úton-módon szól szépen a hangszere, akkor az úgy jó. Szóval a kivétel itt is erősíti a szabályt. Természetesen elengedhetetlen az állóképesség. A szájizmok idővel felmondhatják, a szolgálatot, hiszen ez az a szervünk, ami talán a legkevesebb izommal rendelkezik. Hiába edzünk, gyakorlunk rengeteget, hiába jók az adottságaink, ha rossz a technikánk. Sőt, ilyenkor sérülések is bekövetkezhetnek, amelyek akár a zenei pálya végét is jelenthetik. Jómagam már többször súroltam ezt a határt. Hozzáteszem, legtöbbször nem volt más választásom, így maradt a kockáztatás, a túlerőltetés veszélye.

– Milyen más együttesekben fordulsz meg a BDZ-n kívül?

– Korábban Magyarország szinte minden szimfonikus zenekarában kisegítettem, de manapság többnyire csak a BDZ-ben trombitálok. Természetesen mindig van néhány felkérés, de mivel tanítok is, egyszerűen nincs időm máshol is játszani.

Egy tonalitás hívő idealista – interjú a BDZ első vendégkarmesterével

– Hány éve játszol pontosan a BDZ-ben? Miben változott meg az együttes ez alatt az idő alatt?

– Először 1989-ben játszottam itt kisegítőként, ekkor kerültem Budapestre a Zeneakadémiára, majd 2001-ben egy próbajátékot követően állásba kerültem a zenekarnál. Abban az időben a BDZ egy hihetetlen hatékony ugródeszkája volt rengeteg, azóta már neves, elismert zenésznek. Közben a zenekar szépen felcseperedett és kitüntetett figyelmet vívott ki magának a komolyzene palettáján. Szólamvezetőként számos olyan próbajátékot hallgattam végig, ahol jobbnál jobb fiatal zenész küzdött az állásért. Valljuk be, hogy korábban nem ez volt a tendencia.

forrás: Csatos Ferenc

– Miért jó itt játszani?

– Talán mert egy olyan szakmai gárda jött össze, akikkel öröm a munka, szakmailag és emberileg egyaránt. A zenekaron kívül is szinte baráti kapcsolatban vagyunk egymással, persze mint minden munkahelyen, itt is vannak klikkek, de öreg rókaként elmondhatom, hogy máshol nincs ilyen szoros összetartás, mint nálunk. Természetesen ez soha nem zökkenőmentes, de ez a szép az egészben.

– Mik a legnagyobb élményeid a BDZ-vel?

– Sting. Stinget mindenki ismeri! Rengeteg könnyűzenei műfajban elismert, és ami számomra a leginkább becsülendő benne, az a pop-rock zene vegyítése más műfajokkal, adott esetben a jazzel. Symphonicity turnéján egy új szimfonikus hangzást mutatott a közönségnek, ahol a zenekarnak nem csupán színező szerepe van, hanem fontos alapot ad a zenéjéhez. Ezt a fontos alapot két alkalommal is a BDZ szolgáltatta. Többnyire komolyzenei képzettséggel rendelkező zenészek is könnyedén eljátszhatják ezeket, viszont a felkérésben voltak olyan dalok is, amelyeknél már érinteni kellett számunkra idegennek tűnő stílusokat, ugyanis a zenekarban mindenki klasszikus tanulmányokat folytatott, emiatt a ritmika és sokszor az artikuláció is különleges feladat volt számunkra. Hárman is szólózhattunk Stinggel. Jómagam természetesen a trombita szólót játszottam, ami egy előre megkomponált „improvizáció” volt.

Ezt a szólót megtanultam kívülről, és a világsztár mellett kellett lazán, felszabadultan játszanom. Érdekes és egyben nagyon különleges érzés volt.  Az Arénás koncert főpróbáján nagyon izgultam, majd elérkezett a koncert. Volt négy ütem bevezetőm, ami alatt ki kellett mennem Sting mellé, vakító reflektor, 12 ezer ember, mögöttem a zenekar. Akkor már nem izgultam, valahogy nem volt rá időm.  Felszabadultan éreztem magam a 4×8 ütemes szólóm alatt. Ezt kellene mindenkinek éreznie egy Mahler szimfónia alatt is, de tudjuk, hogy a két műfaj nem hasonlítható össze.

– Nem mehetünk el szó nélkül a Filmzenekoncertek mellett, melyek a BDZ legkeresettebb hangversenyei közé tartoznak. Rezes szemmel mekkora feladat végigfújni ezeket a hangversenyeket?

– A filmzenéket mindenki szereti, főleg John Williams zenéit. Ezek a kompozíciók hihetetlen nagy erővel segítik, fokozzák az érzelmeket. Ezeket a darabokat jó érzés, viszont egyáltalán nem könnyű eljátszani. A heroikus és a drámai pillanatok leginkább hatásos tolmácsolója a rézfúvós hangszer. Williams is így gondolja, ezért rengeteg rézfúvós állást írt a zenéibe. Ezeket a szólamokat technikailag nem túlzottan nehéz eljátszani, viszont az állandó forte, erőteljes hangzás hihetetlenül megerőltető egy trombitás számára. Az ehhez hasonló filmzenéket többnyire angol és amerikai zenekarokkal vették fel lemezre. Ezekben a zenekarokban általában hat trombita, hat kürt, négy harsona játszik. Nem azért, mert ennyi szólamot komponáltak bele, csupán azért, mert hat trombita sokkal kevesebb erőfeszítéssel tud fokozottabb hatást elérni. Mi a zenekarban négyen próbáljuk megoldani ezeket a feladatokat, ami nagyon megterhelő, mindezek ellenére nagyon fontosnak tartom, hogy folytassuk ezt a filmzenés utat. (A BDZ most is éppen egy nagyszabású filmzene koncertre készül – a szerk.)

– A zene mellett közismerten ezermester is vagy. Miket készítettél, mik a hobbik, mit csinálnál, ha nem lennél trombitás?

– Az ezermesterkedés édesapámtól fakad, hisz gyerekkorom óta mindig valamit barkácsolgattam. Köztudott, hogy a kultúrára nagyon keveset áldoznak, vagy csupán az egyéni elbírálások miatt, szűkre szabott költségvetésből gazdálkodunk, ez érezhető a zenészek fizetésén is. Kézenfekvő, hogy egy muzsikusnak máshoz is kell értenie. Én a kézügyességem segítségével próbálom pótolni a pótolhatatlant. Jó pár éve építkezem, és rengeteg mindent voltam kénytelen saját magam csinálni. Ez egyrészt nagyon jó érzés, hiszen magamnak építem, szépítem a házamat, viszont nem hinném, hogy egy muzsikusnak ezzel kellene foglalkoznia. Hosszú lenne felsorolni, hogy hány kollégának is segítettem az elmúlt években, valamint a zenekar négy hangterelő paravánját is én készítettem. Mit lennék, ha nem lennék trombitás? Ebbe nem szeretnék belegondolni, de egy biztos, akkor is valamilyen kapcsolatban lennék a zenével.

A blogon 25 héten át megjelenő írások nyomtatott formában a BDZ saját magazinjában, a Hangoló különböző lapszámaiban olvashatók.

Ez az írás 2012 őszén jelent meg.