Martin Siegharttal nem könnyű időpontot egyeztetni még egy félórás beszélgetéshez sem. Ha nem próbál, akkor vezényel, ha nem vezényel, akkor tanít, és ha egyiket sem csinálja, akkor leül és ír egy könyvet. Bár már elmúlt hetven, a lendülete töretlen, és szívvel-lélekkel adja át a tudását és a tapasztalatait.
- hirdetés -
– Mivel 2025 elején ültünk le beszélgetni, muszáj azzal kezdenem, hogy megkérdezem: mik a tervei 2025-re?
– Boldog vagyok, hogy azt felelhetem, tele vagyok felkéréssel. Nemrég értem haza egy újévi koncertturnéról, Ausztriából és hamarosan indulok egy kéthetes karmester-mesterkurzust tartani Csehországba. Ezt eredetileg csak egyhetesre terveztük, de annyian jelentkeztek, hogy a szervezők megkérdezték, tudnék-e maradni még egy hetet. Utána irány Bécs és a Wiener Kammerorchester, majd Budapest a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarral. Az én koromban ez már több, mint elég.
– Hogyan tud ilyen gyorsan váltani két tevékenység, két zenekar között?
– Általában könnyen váltok és nagyon jól érzem magam, remek tapasztalataim vannak. Viszont vannak frusztráló helyzetek is. Előfordul, hogy azt látom, a zenekart nem annyira érdekli a produkció, akkor ezt a helyzetet kell kezelni. Szerencsére ez a ritkább, és amúgy azt érzékelem, hogy a zenekarok mentalitása sokat javult az elmúlt húsz-harminc évben.
– Már közel öt évtizede van a pályán, mik a tapasztalatai, tényleg változnak a zenekarok, a zenészek?
– Nagyon is sokat. Húsz évvel ezelőtt minden zenekarnak, zenekari tagnak biztos jövője volt. Manapság viszont – politikai és gazdasági okokól – semmi sem biztos, bármikor azt mondhatják egy zenekarra, hogy már nincsen rá szükség, tehát a muzsikusok mindig mindent beleadnak, hogy biztosítva lássák a helyüket és ezáltal a jövőjüket.
– Úgy érti, hogy ez a bizonytalanság jót tesz a zenének?
– A zenének, a muzikalitásnak nagyon nem tesz jót, a fegyelemnek viszont igen. A zenész tudja, hogy száz százalékosan kell teljesítenie a próbán és a koncerten is, mert ez az egyetlen esélye a túlélésre. Ez nem fest túl rózsás jövőképet, de így van ez Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában, Franciaországban és Németországban is. Ez ellen nem tehetünk semmit. Bele kell adnunk mindent, én pedig büszke vagyok arra, hogy 73 évesen ennyi meghívást kapok és részese lehetek a zenéért folytatott küzdelemnek.
– Az imént említette a fegyelmet. Van különbség a munkamorálban kamarazenekar és nagyobb együttes között?
– Igen, abszolút tapintható a különbség. A kamarazenekarok kisebb formációk, jobban felszínre kerülnek az egyéni sajátosságok, de a felelősségvállalás is érezhetőbb, itt nincs gond a fegyelemmel. Öt évig voltam a Stuttgarti Kamarazenekar vezetője, tudom, mit beszélek. A nagyobb együtteseknél más volt régen a hozzáállás, de mostanában – ahogy az előbb is említettem – ez változik, bármit kérek, maximális reakciót kapok, hiszen minden koncertnek tökéletesnek kell lennie, nem lehet lazítani. Most így dolgozik mindenki, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
– Ön a Bécsi Szimfonikus Zenekar első csellistájaként hangszeres művészként is sokáig aktív volt. Rajtakapja magát esetleg túlzott empátián a csellószólam irányában? A viccet félretéve, mennyit tesz hozzá egy ilyen szakmai tapasztalat a vezényléshez?
– Nagyon sokat, de nem csak a csellóról vagy a vonósokról kell tudnom sok mindent, hanem a többi hangszerről is. Nem lehet mindig a zongora mellől vezényelni, ismerni kell minden hangszer lehetőségeit és határait, hogy mit kérhetek tőle és hányszor mondhatom neki azt, hogy na még egyszer… Ez persze nem ugyanaz, mintha profin játszanék minden hangszeren, de azért sokat tudok róluk. A vezénylés nagyrészt pszichológia. Rá kell vennem őket, hogy úgy játsszanak, ahogy én szeretném, de ehhez nagyon mélyen kell ismernem őket. Ugyanez a helyzet az énekléssel. A feleségem énekművész, szoprán, és régen, amikor együtt koncerteztünk, előfordult, hogy kértem tőle valamit, ő meg azt felelte, ez lehetetlen, felejtsd el. Kemény tanulás volt az is, de nagyon értékes tapasztalatokat szereztem.
– Az Ön által vezényelt koncert összeállítása meglehetősen szokatlan, Bach, Bruckner és egy kortárs mű, Mester Dávid darabja. Mekkora része volt a program kialakításában?
– Hollerung Gábor azzal keresett meg, hogy szeretné, ha Brucknert vezényelnék, de ne a népszerű szimfóniák közül válasszak, tehát ne a IV., a VII. vagy a VIII. szimfóniát vezényeljem. Olyan kell, ami Bruckner életében fontos helyet foglal el. Számomra mindig is az V. és a VI. volt a két legfontosabb szimfónia, hiába nem ezek a legnépszerűbbek.
– Mi lehet az oka, hogy ez a két szimfónia nem tett szert akkora népszerűségre?
– Szerintem az, hogy ebben a két szimfóniában, az V.-ben és a VI.-ban Bruckner lemeztelenítette a lelkét és megnyitotta a szívét. Ha írnánk egy könyvet Brucknerről, a lelkéről, az őt marcangoló kételyekről, az a könyv tulajdonképpen a VI. szimfónia lenne. Beleírta a vallással, Istennel, a szexualitással kapcsolatos problémáit, a tépelődést, hogy ő vajon elég jó-e. Néha úgy érezte, igen, máskor azt, hogy nem. Nagyon félénk és szerény volt, ha valaki azt mondta neki, változtatnia kellene valamin, azonnal rávágta, hogy persze, már csinálom is. Pedig Bruckner igazi zseni volt, és ahhoz, hogy megértsük az életét, a problémáit, a VI. szimfónia a legjobb választás. Nem tudom, a koncerten lesz-e lehetőségem magyarázni egy kicsit, hogy Bruckner miért írta ezt vagy azt… Én nagyon sokszor, sok zenekarral vezényeltem már Brucknert és most várom, hogy Budapesten is megtehessem.
– Vajon egy olyan valaki, aki nem ismeri Bruckner életét, ő is kihallja a zenéből mindezt a vívódást?
– Én azt gondolom, hogy ha nem is tud beazonosítani minden elemet – mert nyilván nem tud, nem fog a homlokára csapni egy motívumnál, hogy „igen, épp most kételkedik a saját képességeiben” –, de a vívódást, a hangulatváltozásokat, a tépelődést ki lehet érezni a szimfóniából. Bruckner zsenialitása egészen biztosan átjön, persze máshogyan, mint Richard Straussé. Strauss mindig ereje teljében van, a zenéjéből ez egyértelműen kiderül, Brucknernél a kételkedésé a főszerep. Ott van például a VIII. szimfónia Adagiója. Amikor megírta, valaki azt mondta neki, hogy azt úgy, abban a formában lehetetlen eljátszani, erre ő összeomlott és átírta. A második változat sokkal könnyebb, közönségbarátabb volt, a tömeg ezt akarta hallani. Az eredeti sokkal mélyebb, őszintébb, de azt Bruckner csak egyetlenegyszer vezényelte életében. Bonyolultabb, nehezebb is, több próbát igényel. Persze a második változat is szép, de sekélyesebb. Bruckner azt akarta, hogy a közönség szeresse, ezért átírta.
– Ezek után már nagyon kíváncsi vagyok a VI. szimfóniára. Először fogja vezényelni a Budafoki Dohnányi Zenekart?
– Igen. Nagyon meglepődtem, amikor megkaptam Hollerung Gábor levelét, amelyben felkért erre a koncertre. Még nem ismerem az együttest, de biztos vagyok benne, hogy remek zenekar, Magyarországon csak jó zenekarok vannak. Nagyon várom a próbákat és a koncertet.
A Budafoki Dohányi Ernő Szimfonikus Zenekara közönsége március 27-én 19:30 órakor a Zeneakadémián találkozhat Martin Sieghart karmesterrel, ahol Mester Dávid: Hangok a múltból című műve, Bach-Stokowski Chaconne-ja és Bruckner VI. szimfóniája szólal meg.
