1893. május 19-én született és 1951. február 12-én hunyt el Bajor Gizi. Már gyerekkorában elhatározta, hogy színésznő lesz. A színiakadémia után a Nemzeti Színház azonnal szerződtette. A korszak ünnepelt színésznője volt, valódi sztár, aki magánéletét féltve őrizte a bulvártól. Nem véletlen, hogy hirtelen halála találgatásokra adott okot.
Gobbi Hilda Közben című önéletrajzában így idézte fel a tragikus történetet:
„1951. február 12-én délelőtt a Nemzeti Színházban Háy Gyula Az élet hídja című darabjának jelmezes főpróbája volt (ez már olyan, mint az előadás). Két mondat között megszólalt az ügyelő, megszakítva a próbát – Major Tamás bejött a színpadra, és sápadtan ennyit mondott: – »Meghalt Bajor Gizi.« – Megmerevedett marionettfigurákká váltunk, majd hirtelen sírás, kiabálás, kérdések és találgatások özöne váltotta föl a rémült görcsöt.
(…)
Főpróba után kimentem a Stromfeld Aurél utcában levő Bajor-villába. Iszonyú kép fogadott – Gizi holtan feküdt a heverőn, lábánál keresztben Germán Tibor, a férje. Holländer doktor mesterséges légzéssel próbálta élesztgetni Germánt, de közben zokogva mondta: »Halj meg, Tibor, halj meg!«
Hát igen, Tibor estére meghalt, és jó, hogy meghalt, mert ki tudja, mi történik vele, ha életben marad.
Megölte Bajor Gizit – igen, megölte azt az asszonyt, akit mindenekfölött szeretett.
Beteg volt – mint utólag kiderült, minden cselekedetében felmenthetően beteg. Azt képzelte, Bajor Gizi halálos kórban szenved. Hamis diagnózisokat küldött szét a legkiválóbb hazai és külföldi professzoroknak – titokban tartva a beteg kilétét –, s a szakemberek válasza természetesen döbbenetes volt: a beteg, akiről Germán professzor véleményt kér, rövidesen meghal agylágyulásban.
Szegény Gizit egyszerű középfülgyulladással kezelte Germán, eszelősen, mindkettőjükben halálos rémületet keltve a tragikus végig. Halálos adag morfiumot adott be reggel a szokásos C-vitamin helyett, majd magának is, megitta a két személyre beadott kávét, telefonon megbeszélte, hogy elküld a finomabb húsért, mert Honthy Hannát várták ebédre, eltüntette az ampullákat, lefeküdt Gizi lábához, s mint aki jól végezte dolgát, várta a halált. A kutya ugatott, a rádió szólt.
Imádta asszonyát – talán ő szenvedett többet ebben a beteges őrületben. Gizi csak félt – az ő csodálatos ösztönével megérzett valamit, de maga sem tudta, hogy mit.
(…)
Bajor Gizit a Nemzeti Színház előcsarnokából kísértük utolsó útjára a Farkasréti temetőbe – talán csak gyermekkoromban, úrnapi körmeneten láttam ennyi virágot hullani az útra, mint Bajor koporsója elé. Ibolya borította a Rákóczi utat.
Voltak, akik politikai rémdrámát sejtettek haláluk mögött – pedig csak egy nagy-nagy szerelem tragikus záróakkordja volt.”
A Bajor-villa ma színészmúzeum, amelynek ötlete szintén Gobbitól származott.
„Azokban az órákban a tragikus kétségbeesés és a rémület egy gondolatot szült: lehetetlen, hogy Bajor Gizi csak úgy elmenjen! Szétszedjék holmijait, lakását és emlékeit, és ő egyszerűen megszűnjék! Még aznap éjjel, álmatlanul forgolódva eldöntöttem: múzeumot csinálok!
Múzeumot még nem csináltam. Töprengtem. Úgy éreztem: attól még nem válik múzeummá a ház, ha az élő Bajor Gizi lakását változtatás nélkül kegyhellyé dermesztjük. Ha pedig nemcsak az ő nemes személyének, hanem múlandó művészetének is emléket akarunk állítani, akkor nemcsak Bajor-múzeumot, hanem színészmúzeumot kell csinálnunk.”