Dimitri de Perrot egyedülálló koncertszínházi előadással érkezik a Trafóba október 11-én a CAFe Budapest keretében. Partnere a virtuóz jazzdobos, Julian Sartorius lesz.
Az előadás kizárólag a hangokra épül. A lemezlovasból lett nemzetközileg elismert svájci hangszobrász, zenész, rendező a hang narratív erejét vizsgálja. Dimitri de Perrot neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt: Gregor Metzger táncművésszel és Martin Zimmermann artistával már vendégszerepelt a Trafóban: a Gopf, a Hoi és a Gaff Aff című cirkuszi produkciókkal. A Myousic koncepcióját, látványát és rendezését jegyző kísérletező művészt zürichi otthonában kerestük meg telefonon.
Dimitri de Perrot 1976-ban született a svájci Neuchatelben. Gimnazista kora óta lép fel DJ-ként. A zürichi művészeti iskolában tanult, majd önállóan képezte tovább magát zenei területen. 1994 óta számos svájci és olasz zenei projektben működött közre és jó néhány film zenéje fűződik a nevéhez. 1998-ban a színház felé fordult rendező, zenész, színész minőségben is. Gregor Metzgerrel és Martin Zimmermannal megalapította az MZdP művészcsoportot, amely három közös produkció után, 2005-ben bomlott fel. Ugyanebben az évben Zürich az év muzsikusának választotta, és megkapta a Werkjahr- díjat pop/rock/jazz kategóriában. Számos nemzetközi fesztiválon szerepelt zenés színházi produkcióival, például New York-ban, Avignonban, Londonban, Tokióban, Sydneyben.
– Milyen elképzelésből született meg a színház, a közönség és a zene viszonyát egyedi kontextusba helyező Myousic?
– A Myousic egy színészek nélküli színpadi hangjáték, amelyben a hangokhoz maguk a nézők társíthatnak képeket. Kamaszkorom óta foglalkoztatott, hogy egy olyan előadást hozzak létre, amelyben a hangok a főszereplők. A legfontosabb kérdés, ami a Myousic létrehozása során felvetődött bennem, a jelenhez való viszonyunk. A múlton való töprengés és a jövőtől való félelem között sokszor elfeledkezünk a máról. Nehezen engedjük meg magunknak a jelen pillanat érzékelését, nehezen vagyunk képesek átadni magunkat valami új felfedezésének. Manapság irdatlan mennyiségű információ zúdul ránk a médiából, az internetről, a különféle portálokról. Hírekkel, kommentekkel, a félelmeinkre és a vágyainkra apelláló képekkel bombáznak minket.
Eközben szép lassan leszokunk arról, hogy a saját érzéseinkre, érzékeinkre, gondolatainkra hagyatkozzunk.
A hangokon keresztül elmesélt történet lehetőséget ad arra, hogy a saját gondolatainkat, képeinket alkossuk meg, a képzelőerőnkkel reflektáljunk a minket ért akusztikai hatásokra.
– Lemezlovas múltjából táplálkozva komponált önálló zeneművet a színházi zajokból, neszekből, suttogásokból?
– Tizenöt évig arról szólt a szakmai életem, hogy különféle klubokban mixeltem mindenféle zenét a hip-hoptól a latin popon, a rapen át a reggae-ig. Egy időben hip-hop zenekarokkal jártam Európát. Sokféle zenei projektben vettem részt, a színpadon élőben kevertem a pultot. Mindeközben szorgalmasan rögzítettem a koncerttermekben, a színházakban, a lemezstúdiókban a legkülönfélébb hangokat, az énekesek megszólalása előtti pillanatokat, a lélegzetvételüket, a közönség mocorgását, a székek zörgését, a tapsokat, a kívülről beszűrődő zajokat.
A cikk angol nyelven a Budapest’s Finest kiadványában olvasható.
Több száz órányi felvételből válogattam a Myousichoz, amíg összeállt a gyűjtéseimből egy megfelelő soundtrack. A dramaturg munkatársammal építettük fel a történetet, egy láthatatlan színdarabot a háttérzajokról. Életem egyik legizgalmasabb munkafolyamata volt ennek az improvizatív előadásnak a megalkotása. A közönséget úgy képzeltem el, mint egy kortárs zenekart, amelyik a színészeket helyettesíti és aktív részese a koncepciónak. Élőben teszik hozzá a maguk zörejeit, csendjeit, reakcióit a produkcióhoz.
– Hogyan jött a képbe Julian Sartorius, a nemzetközileg elismert jazzdobos?
– A Myousic igazi meglepetése, mondhatni csodája Julius, aki valamiféle mágusként egy dobozból varázsolódik elő a színpadon. Hihetetlen öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a világ egyik legjobb ütősét a játszótársamnak tudhatom ebben a projektben. Berni klubokban már régóta figyelemmel kísértem a munkásságát. Szerintem ő a legnagyobb a világon a mai ütőhangszeresek közül. Azon túl, hogy ragyogóan játszik, hihetetlenül nyitott, kíváncsi, felfedező alkatú zenész. Néhány évvel ezelőtt a fiatal dalszerző-énekes Sophie Hunger stúdiófelvételén ismertem meg. Ez a találkozás tartós benyomást tett rám, és amikor a Myousicra készülve úgy döntöttem, hogy improvizációs játékot szeretnék látni a színpadon, rögtön rá gondoltam. Páratlan tudás, ritmusérzék, kísérletező kedv jellemzi. Többfelé felléptünk már a Myousiccal, és mindenütt izgalmas zenei párbeszéd alakult ki abból, ahogy Julian ritmikailag reagál az én „zajkölteményemre”.
A CAFe Budapest háttéranyagaiért keresse tematikus blogunkat!
– A hangokkal való kísérletezés mentén tervezi a jövőt?
– Úgy érzem, néhány éve rátaláltam az útra, amiben még sok kiaknázatlan lehetőség rejlik. A vizuális művészetek túlsúlyában a hangok nem hagyományos értelemben vett használata, afféle szűz területnek számít. Elsősorban olyan hangközpontú produkciók létrehozását tervezem svájci és francia zenészekkel, színészekkel, amelyek a színház és az installáció között mozognak. Jelenleg is több projekten dolgoztunk, kísérletezünk. Remélem, hogy a munkámmal hozzájárulhatok az ismeretlen, a járatlan utak iránti tudatossághoz és elfogadottsághoz.
