Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok CAFe Budapest Őszintén a halálról? – Budapestre érkezik a Rimini Protokoll!

Őszintén a halálról? – Budapestre érkezik a Rimini Protokoll!

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Valódi emberek valódi történetei elmúlásról, örökségről és tervezett halálról – ezzel készül a CAFe Budapestre a német színházi szcéna egyik legsajátosabb alkotócsapata. Utánajártunk, mit érdemes tudni dokumentumszínházról és a fesztivál egyik legjobban várt produkciójáról, a Rimini Protokoll  Nachlass – Pièces sans personnes (Hagyaték) címet viselő interaktív színházi installációjáról, amelyet október 15-től négy napon át láthatnak a nézők a Trafó Nagytermében. 

„Jaj, akkor ez olyan, mint a dokumentumfilm?”

- hirdetés -

Közel tíz éve annak, hogy a X. Kortárs Drámafesztiválhoz kapcsolódó konferencián a neves kanadai író és producer, Annabel Soutar találóan megfogalmazta: a dokumentarista színház fogalma a laikusok számára sajnálatosan unalmasnak hathat, ezért a másfajta, hagyományos színházi formanyelvhez szokott nézőket jó eséllyel inkább elriasztja, mintsem becsábítja a nézőtérre ez az elnevezés. Nem kizárt, hogy sokan ma is távolságtartással méregetik a szót, amely egyébként egy hallatlanul izgalmas és érdekfeszítő világot takar. A jó hír, hogy csak egyszer kell összeszedni a bátorságunkat, hogy belépjünk ebbe az univerzumba, utána garantáltan magával ragad.

„Jó-jó, de mi történik egy ilyen műhelyben?”

Az egyre nagyobb számban létező dokumentumszínházi kollektívák sokfélék, és nem egységes metódus alapján végzik alkotómunkájukat, de általánosságban elmondható róluk, hogy a valóságra, illetve annak egy szeletére fókuszálnak, valós dokumentumokat, háttéranyagokat, kutatásokat használnak fel, és nem ritkán saját, konkrét történeteket osztanak meg a publikummal. Az alkotók leggyakrabban a jelenre reflektálnak, és annak valamely égető, kurrens jelenségével vagy fontos problémájával szembesítik a nézőket – olykor akár nyers vagy szokatlan, a klasszikus színházi formáktól eltérő eszközökkel.

Persze ez nem az utóbbi egy-két év újdonsága. Dokumentarista elemeket már nagyon régóta használ a színházművészet, de amit ma dokumentumszínháznak nevezünk, az az 1990-es években kezdett el  intenzívebben kibontakozni, és az elmúlt három évtizedben nyerte el mai formáját, amelyre egyre inkább jellemző a téma előnyben részesítése az alkotóval szemben. Vagyis tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a szerző egyre kevésbé fontos, ami igazán lényeges, az a téma – érthető tehát, hogy a munkamódszer is ennek meghatározásával kezdődik. Ha megvan a téma, azután általában egy elmélyült kutatási szakasz következik, amely megalapozza a tudás átadásának formáját is. A kutatás egyébként nem merül ki a szakirodalom beható tanulmányozásában, épp ellenkezőleg: az alkotók szinte mindig úgynevezett expertekkel, azaz a témában jártas emberekkel készítenek interjúkat. Ez a két fő kutatási módszer többnyire egymásra építkezik, és együtt adják ki az előadások gerincét képező szöveganyagot.

„Mi az a Rimini Protokoll?”

Ez a név a német színházi szcéna egyik legegyedibb színfoltjának számító rendezőcsoportot takarja. A 2003 óta berlini bázisú kollektíva kezdetben négy alaptagot számlált, ma Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel alkotja azt a triót, amely 2000 óta dolgozik együtt a legkülönfélébb felállásokban, és amelynek mára védjegyévé vált, hogy mindig a témához kapcsolódó expertekkel közösen hozza létre unikális előadásait. A tagok azt vallják, hogy expert bárki lehet, hiszen „a saját életükről beszélni nem valamelyik képzés elvégzőinek privilégiuma. Ha a te életedről van szó, abban te magad vagy a profi.” Fontos jellemzőjük az is, hogy egyenrangú felek csoportjaként működnek, és szándékosan nem határoznak meg kőbe vésett szerepeket, így előadásaiknak nincs például egy konkrét rendezője, hanem részben vagy egészben minden résztvevő azzá válik. Persze ez a működési elv rengeteg kihívással szembesítheti az alkotókat, és nem mindenki számára elfogadható; ezért is vált ki a csoportból korábban Bernd Ernst.

A cikk eredetileg a hivatalos CAFe blogon jelent meg.

A Rimini Protokoll újfajta dokumentarista színháza – ahogy az a fentiek alapján már világos – nem hagyományos irodalmi alapokra, hanem a valóság teatralizált tükörképére épül, és szokatlan témaválasztásaival vagy -párosításaival is gyakran felhívja magára a figyelmet. Egyszer például kétszáz civillel játszatták el szóról szóra a bonni parlament egy ülését, egy másik bemutatójukban pedig egy idősek otthonában élő hölgy élete és a Forma–1-es autóversenyzők között vontak párhuzamot.

 „És mit kell tudni róluk?”

A Rimini Protokoll az elmúlt húsz évben számos kultikus alkotást hozott létre, ezek közül többet a magyarországi közönségnek is volt szerencséje látni, és bár alapvető stílusjegyeiket már első közös munkáik is hordozták, a tagok az eszköztárukat produkcióról produkcióra bővítették, hogy mindig újabb nézőpontokból közelíthessenek a valósághoz. Munkásságukat nemcsak színpadi művek sora fémjelzi, de számos hangjátékot, performatív installációt és színházon kívüli, rendhagyó formátumú művet jegyeznek. Jellemző rájuk a technika és az interaktivitás rendkívül kreatív használata.

A 2006 márciusában bemutatott Blaiberg und sweetheart19 című produkciójukban például az internetes társkeresők és a szívátültetés világát házasították leleményesen, és számunkra külön izgalmas lehet, hogy ehhez Budapesten is gyűjtöttek anyagot: szervátültetettekkel és orvosokkal is interjúztak. Emellett több emlékezetes „előadó nélküli” előadást is létrehoztak. A Call cutta című produkcióban a nézőknek egy mobiltelefont adtak, amelyen keresztül azután közel két órán át beszélt hozzájuk egy indiai call center alkalmazott, így vezetve végig őket a városon, az érintett helyszínekhez kapcsolódó történeteket mesélve.

„Interaktív? Installáció?”

Nachlass összetett német szó, jelentése hagyaték, vagyis mindaz a tárgyi és szellemi örökség, amit az elhunytak az itt maradókra hagynak. A Rimini Protokoll CAFe Budapestre érkező előadása nyolc szobában, nyolc valós történettel várja a fesztivál közönségét; mindegyik középpontjában az a kérdés áll, mi marad utánunk, ha egyszer itt kell hagynunk a földi világot. Stefan Kaegi az előkészítő munka során nyolc olyan személyt választott ki, akik más és más okból, de úgy határoztak, tudatosan felkészülnek a távozásra. Ezek az emberek megosztják velünk, mit szeretnének az utókorra hagyni, milyen érzésekkel készülnek az elmúlásra, és hisznek-e abban, hogy haláluk után várja őket valami más.

Nachlass nem egyszerű színházi performansz, hanem egy kivételes lehetőség, hogy erről a nehéz kérdésről őszintén, biztonságos körülmények között és – a Rimini Protokollt ismerve – a humort sem nélkülözve beszéljünk. Az interaktív előadás a művészet eszközeivel, érzékenyen mesél arról, hogy az egyéni döntések nyomán hogyan állhat össze kollektív örökségünk, milyen nyomot hagyunk szeretteink szívében és a társadalomban. Nem érdemes tehát kihagyni a világhírű kollektíva vendégjátékát, a szokatlan őszinteség és a rendhagyó megvalósítás egyaránt különleges élményt ígér!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X