Hatévesen bűvölt el először Mozart Varázsfuvolája a hodályszerű Erkel Színházban. Mára – néhány villanáson kívül  -annyira emlékszem, hogy egy magas bácsi ült előttem, és a szünetben kaptam perecet. Nyilván nem sokat értettem a meséből és az időnként artikulálatlan éneklésből. A varázsfuvoláról úgy tartják, hogy éppúgy szól a gyerekekhez, mint a filozófusokhoz. Nos, ez nem minden körülmények között igaz… Nekem mindenesetre megtetszhetett a színház, mert egyre többször kértem apámat, hogy vigyen előadásra. Ám a dolog idővel kezdett gyanússá válni: mint kiderült, operába járni egyáltalán nem dicsőség, sőt az iskolában (budai elitiskola) kifejezetten kínos volt, még a hatvanas énektanárnő is inkább megvető pillantással sújtott, amikor néha volt bátorságom elmesélni neki valamelyik élményemet. Aztán persze jöttek az osztálytársak előtti pirulások a kötelező Erkel színházi bérletes ifjúsági előadásokon… Mit lehet ezen élvezni? Tényleg három órát kell itt ülni? – méltatlankodtak, talán nem is minden alap nélkül. Lehet, hogy én vagyok a hülye!? Én tévedtem és járok rossz nyomon? Egy kamaszt bőven foglalkoztatnak a hasonló kérdések.
Mégis sok éve szenvedélyesen hiszek az operában. Talán igazam van, és nem szégyellnivaló szeretni ezt a többszáz éves, mégis folyton megújuló műfajt. Nem lehet halott, ha világszerte sok száz színház telik meg estéről estére rajongókkal, kíváncsiskodókkal, turistákkal, ha a kormányok dollármilliókat ölnek évente egy-egy dalszínházba. A következőkben igyekszem vállaltan szubjektív ízelítőt adni ebből a páratlan világból, bemutatni, hogy az opera nem feltétlenül arról szól, hogy kövér nők és férfiak ordibálva agonizálnak a szerelemről míg végül meghalnak, de tőrrel a hátukban is énekelnek még egy sort. Sőt ha alkalomadtán így is történik, az sem feltétlenül tragédia!

- hirdetés -