Papageno Radio
- hirdetés -

Jetlag

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nagyon sajnálom, hogy nem ülhettem 2002 októberében a bécsi Staatsoper nézőterén a Simon Boccanegra házi főpróbáján Peter Stein rendező mellett. Kíváncsi lettem volna az arcára, mit szólt a legendás, nagynevű német rendező ahhoz, ami a szándékaiból a színpadon megvalósult. Vajon koncepciózusnak, vállalhatónak tartotta a látottakat? Méltónak a hírnevéhez? Mára nehéz a produkciót elemezni. Tíz év nagy idő – gondolhatnánk joggal, de nem sokkal a premier után láttam az előadást, s hála a kiváló bécsi játékmestereknek, semmit sem kopott azóta. Valószínűleg a bécsi Staatsopert tíz éve egy szörnyű megszorítási hullám érte el. Mással nem lehet magyarázni, hogy az opera öt díszlete közül, négy egymástól elütő stílust képvisel – kettő még stílust sem, mert nincs. Jóindulatúan arra gondol az ember, hogy körbejárták a díszletraktárt, és a fel nem használt elemekből hordtak össze levegős tereket. A tanácstermi jelentenél még sikeresnek mondható egy néhai Giocondából kölcsönvehetett festett foszladozó lepel, de Amelia teraszán a Pillangókisasszony építménye és Boccanegra szobájában az ORF-től lejmolt Star Treck falak az állóhely külhoni ifjúságát is hangos kacagásra késztették (díszlet: Stefan Mayer).

Ezekben a terekben kizárólag azok a viszonyrendszerek működtek – működhettek, amiket a nemzetközileg jegyzett szereposztás kiválóságai magukkal hoztak. Egyébként, ahogy lenni szokott a pirosak harcoltak a kékek ellen, miközben a legrosszabbul a gaz Paolo járt, aki egy jól szabott arany ujjatlan felsőben végezte (jelmez: Moidele Bickel), valamint az erősen túlsúlyos Dan Paul Dumitrescu (zöldben), akinek valamiért látványos kocogásokat iktatott be Stein úr, az állóhely közönségének borítékolható reakciójától kísérve.
Maradtak hát a Bécsbe látogató kis és nagyágyúk, akik, – ahogy az lenni szokott errefelé – valamiféle értelmet csöpögtettek az előadásba. Néhány nappal a Boccanegra sorozat előtt még a New York-i Ernani előadáson gyilkolta egymást Dmitri Hvorostovsky és Ferruccio Furlanetto, hogy aztán Európában folytassák a nemes vokális viadalt egy másik Verdi operában. A jetleg Furlanettót viselte meg kevésbé. A basszista évtizedek óta változatlanul világszínvonalú teljesítményét mindig tudomásul vesszük, de sohasem értékeljük eléggé. Itt az ideje, hogy leszögezzük, Furlanetto talán az utolsó nagy basszista, méltó utódja Saljapinnak, Pinzának, Christoffnak, Ghiaurovnak és Nyesztyerenkónak. Alakítása, nem árnyalt, – bár kérdés, hogy Fiesco szerepe mennyire az – olyan mint egy megrendíthetetlen, nemes fekete bazalttömb. Furlanetto minden szóval, minden rezdüléssel tisztában van, a hatalmas matérián hatvan év felett se hallatszik kopás vagy törés, végig olyan intakton szól, mintha felvételről hallgatnánk. Jóval kevésbé kezdett meggyőzően a vasárnap délután Dmitri Hvorostovsky. Varázslatos, egyedi hangszíne szinte felismerhetetlen volt a prológban, az Ameliával való kettősben már inkább magára talált, de végig kicsi hangon, rövid levegőkkel énekelt. A szünet végén bemondatta, hogy beteg, de folytatja az előadást, s ahogy ez lenni szokott, a második részt felszabadultan csinálta végig, bebizonyítva, hogy kiváló énektechnikával mesterien lehet uralkodni a beteg hangszalagok felett is. Hvorostovsky idén lesz ötven éves, de ragyogó fizikai kondícióban van, ezt bizonyítandó – rajongói örömére – időnként kajánul postol magáról félmeztelen képeket a facebookon. Semmiképpen sem lehet tőle Boccanegraként a megtört öregembert számon kérni, s ő sem ezt az utat választja. Hófehér hajával és szálfa termetével mintha kívül maradna a történteken, nem irányítja az eseményeket, csak megtörténnek vele a dolgok. Sokkal inkább egy orosz uralkodó-bábra, Borisz Godunovra emlékeztet, akinek ugyan vannak vágyai, de azokat a kötelességtudat mélyre temette.

- hirdetés -

Hogy a mostanában mindenfelé főszerepekben felléptetett Marina Poplavskaya milyen énekesnő valójában, az ezen a délutánon nem derült ki. Talán elfelejtették értesíteni a 16 órás kezdésről, – más magyarázatot nehéz lenne találni arra az éneklésre, amit első képben a világ egyik vezető operaházának színpadán produkált. A későbbiekben ugyan magára talált és a néhány igen szép részletet is produkált, de az aznapi teljesítménye semmiképpen nem indokolja jelenlegi karrierjét. Ezzel szemben a fiatal bel canto tenor, Francesco Meli, aki mostanában egyre mohóbban veszi birtokba a Verdi repertoárt ragyogó vokális teljesítmény nyújtott. Hangszíne nem különösebben egyedi, de bár minden színház rendelkezésére állna két-három hasonló kvalitású tenor. Márpedig ezen az előadáson jelen volt még egy. Marian Talaba, Staatsoper szerződtetett tagja, aki a Pikk dáma Hermannja és Cavaradossi után Az íjászok kapitányának kétmondatos szerepét énekelte. Feltűnően.
A nem minden nehézség nélküli előadást nagyszerűen fogta össze Paolo Carignani, fél szemét végig az énekeseken tartva, átsegítve őket a kritikus helyeken. Neki, Hvorostovskynak és Furlanettónak köszönhetően a III. felvonás úgy szólalt meg, mint a Staatsoper jeles napjain szokás. Aztán jött a fáklyásmenet, Adorno egy véletlenül nála lévő arany lepellel letakarta a halott dózse testét, ami a nép csodálkozása közepette – Stein úr utolsó truvájaként – másfél méter magasra emelkedett…

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

X
X