A Gyagilev-féle Les Ballets Russes megalakulásának centenáriumát, 2009-ben ünnepelte a táncvilág. A kerek évforduló tiszteletére minden jelentős balettegyüttes elővette és valamilyen formában leporolta az Orosz Balett korszakos műveinek valamelyikét. Chopiniana, Petruska, Tűzmadár, József legendája, Tavaszünnep – hogy csak néhány címet említsünk azokból az alkotásokból, melyek megalapozói lettek annak a vélekedésnek, hogy a tánc vált a 20. század legmeghatározóbb művészeti ágává. Az eltelt kicsit több mint egy évtized úgy tűnik, azt bizonyítja, hogy a mozgásművészet ideje leáldozóban van, de az új csillag még nem ragyogott fel, legalábbis nem ismerhető fel egyértelműen. A hanyatlásra sajnos ékes bizonyítékot szolgáltatott néhány pesti és győri „ifjú kortárs kísérlet” az elmúlt hónapokban. A nemrég látott előadások közül egyedül a Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásán, Leo Mujic a végzős növendékekre koreografált opusában mutatkozott kellő fantázia.
1912 A faun éve – hirdeti az egyik nagy európai táncszaklap. Egy évszázada mutatták be Vaclav Nizsinszkij korszakos remekét Debussy zenéjére. Ha van az Orosz Balettnek ikonikus darabja, az Egy faun délutánja mindenképpen az. A táncművészet antik gyökereihez való látványos visszatérés és az addig sosem látott színpadi erotika hatalmas botrányba és sikerbe torkollott. Mai szemmel nehéz megérteni, hogyan lehet felháborodni azon, hogy egy testtrikós férfi ráfekszik egy fátyolra, de többek között pont ezért volt úttörő a Faun, hogy ma ne botránkozhassunk meg. Nizsinszkij koreográfiáját ma is több helyen játsszák eredeti formájában, s talán ez az egyetlen darab, ami kiállta az idők próbáját, szinte az egyetlen, ami változatlanul élvezhető az Orosz Balett egykori repertoárjából. A centenárium okán állította össze Aaron S. Watkin igazgató a drezdai Semperoper Ballet legutóbbi premierjét Les Ballets Russes – Reloaded címmel. A négyrészes estén három Gyagilevék számára készült művet gondoltak és alkottak újra a felkért koreográfusok. Három Stravinsky balett mellett Jiri Bubenícek Faunja alkotta a műsort. A táncos-alkotónak kevés volt Debussy néhány perces zeneműve, ezért egy Poulenc mise részletet is toldott elé. Az antik cselekményből csak a címszereplő figuráját őrizte meg, története egy kolostorban játszódik, ahogy egy pap a saját szodomita vágyait próbálja meg sikertelenül legyőzni, mintha csak Almodovár Rossz nevelésének esszenciáját látnánk. A vágy, a Faun eluralkodik Isten szolgáján és elcsábítja ifjú tanítványát, végül egyedül marad bűnével. A történet kétségkívül aktuális, a mostanában kirobbant egyházi botrányok nap mint nap foglalkoztatják a sajtót. Kérdés, hogy a Faun zenéjére húzott cselekmény mennyire szolgálják egymást. Ha a kényes téma miatt botránytól tartottak Drezdában, feleslegesnek bizonyult az aggodalom, a siker egyértelmű volt, elsősorban Claudio Cangialosi kígyóként tekergő Faunjának köszönhetően. Érdemes eljátszanunk a gondolattal, hogyan reagálna a budapesti Operaház közönsége a műre.
Noces
Az estet Stravinsky Menyegző című kantátája nyitotta, a belga Stijn Celis koreográfiájában. Az alkotó nem szakadt el a zeneszerző eredeti szándékától. Úgy őrizte meg az orosz vidéki esküvők ősi rítusát, hogy közben végig modern és látványos táncjátékot alkotott. Nincsen egy konkrét mátkapár a történetben, hanem a huszonkét táncos körül szabadon alakulnak ki villanásnyi a szituációk.
A másik Stravinsky remake a Tavaszünnep Jacopo Godani koreográfiájában egyszerűen a Sacre (Áldozat) címet kapta. Godani elszakad az eredeti kiválasztás-történettől, helyette egy leendő primitív barbár világot ábrázol, ahol a szavak már kikoptak a kommunikációból és egy elsősorban erőszakra épülő hatalmi-rettegés tartja össze a közösséget. Az ötlet akár működhetne is, de a mű túl hosszú ehhez a cselekmény nélküli ősállapothoz, Stravinsky zenéje pedig túl kifejező, elmesél egy történetet, ami a színpadon nem jelenik meg.
Sacre
Az est egyetlen korabeli alkotása George Balanchine Apollo koreográfiája volt Stravinsky zenéjére. Az ifjú grúz táncalkotó egyik első munkája a mitológiai cselekményű balett, mely 1928-ban olyan jól sikerült, hogy ezzel egy életre kivívta Balanchine a zeneszerző barátságát. Az Apollót ma is sokfelé tűzik műsorra. Drezdában talán a másik három mű frissessége miatt kissé porosnak tűnt a táncalkotás. Az sem segített, hogy az ifjú Apollót a kissé túlkoros és érezhetően kiábrándult Raphaël Coumes-Marquet táncolta A három csodálatos múzsa ezúttal, elsősorban Elena Vostrotina (Terpszikhoré) hiába várta az isteni szikrát.
Július 8-án, – amikor a repertoárszínházak nagy része hetek óta zárva tart – ért véget Drezdában a 2011/12-es évad. A zenekar és a balettegyüttes, mely már augusztus végén előadást tartott elképesztő precizitással és ügyszeretettel vetette bele magát a hatalmas küzdelembe. Hogy az új koreográfiák kiállják-e az idő próbáját és harminc-ötven év múlva is megtekinthetők lesznek-e, az nem rajtuk múlik. Ők mindent elkövettek a sikerért. Hálás is volt a jórészt fiatalokból álló drezdai közönség.
Fotó: Costin Radu