“A Munkások Gyermekbarát Egyesületének vezetése alatt sok száz proletárgyerek vonult föl az Operába, hogy Humperdinck színes mesejátékát, a „Jancsi és Juliká”-t megnézze. Megható látvány volt, amint a sok-sok kis gyerek a csoportvezetők vezetése mellett a legnagyobb rendben fölvonult s boldogan, izegve-mozogva, a várakozás izgalmától kipirultan várta az előadás megkezdését. A függöny felgördülte előtt Zádor igazgató lépett a gyereke elé és kedves beszédben üdvözölte őket és amikor utalt arra, hogy a jó népbiztos bácsi tette lehetővé a gyerekeknek a mai élvezetes napot, a sok vékony hangocska, mint egy madárkórus harsogta egyszerre: Kö-szön-jük. Az előadást feszült figyelemmel hallgatták a gyerekek, élénken együttéltek a mese szövegével, a megható részeknél szipogtak egy kicsit, a csudálatos mennyei létrát a meglepetés sóhajával fogadták, hanem az igazi gyerek akkor tört föl belőlük, amikor Jancsi és Juliska a vasorrú bábát a kemencébe dugták. Nosza volt erre öröm, taps, kacagás, ujjongó kiabálás, az öreg Operaház falai bizony még nem hallottak ilyet, de a kitűnő szereplőknek sem volt még részük, tudom, ilyen tomboló lelkes tapsban és ennyi kihívásban. „Jancsi és Juliska” utána a „Törpe gránátos” című tréfás balettet táncolták és a gyereke itt is nagy figyelemmel kísértek minden mozdulatot. Az előadást Lichtenberg Emil karmester vezényelte és a és a szereplők is egytől-egyig méltóak voltak arra a nagy lelkesedésre, amellyel ez a legtisztább és legméltóbb közönség adózott nekik. Kívánatosnak tartanók, hogy az operai előadásokat a gyerekek számára állandósítanák.”
Népszava, 1919. április 22. – a szöveget az eredeti helyesírással közöljük