G, mint Gianni Schicchi. A Gianni Schicchi kottájára ez van írva: vígopera egy felvonásban. De mitől lesz valami vígopera? Vajon amit száz – kétszáz éve humorforrásnak tekintettek, mi is annak találjuk-e? Valószínűleg abszolút nem érjük például a barokk operák eredeti humorforrását, a mai ingerküszöbünket nem is ütnék meg. De Papagenóban sem a természet egyszerű hebehurgya gyermekét látjuk, mint ahogyan azt megírásakor gondolhatták. Az olasz vígopera egészen speciális dolog. A commedia dell’are hagyományaiból fejlődött ki. Azokat a karaktereket bontja ki és variálja.
Ez tulajdonképpen egy roppant igazságtalan világ: például A sevillai borbélyban mindenki a furfangos Figarónak és a szerelemeseknek drukkol, végtelenül örül, amikor végül Bartolo doktor pórul jár. Norina és Ernesto házassága elől is alig várjuk, hogy elháruljon az akadály, és Don Pasqualét csak egy pillanatra sajnáljuk meg, amikor pofont kap. Szegény Falstaffon is csak szánakozni és nevetni lehet, ahogy a Temzébe esik, vagy megszégyenítik éjjel az erdőben. Más szögből nézve viszont Almaviva és Rosina, Norina és Ernesto, vagy Fenton és Annuska élete egyszerű és szürke lenne a bajok és a bajkeverők nélkül. S ahogy Falstaff mondja: „… pedig hát az élet úgy mit érne, hogyha én nem adnék bele egy kis fűszert!”
A Gianni Schicchi kicsit más eset. XX. századi opera, ezért a humorforrása is jóval feketébb. Az egyik főszereplő, Buoso Donati, aki útjában van mindenki boldogságának már a függöny felgördültkor halott. Ilyen akadállyal még nem küzdöttek operahősök…
Miről szól a darab? A tehetős Buoso Donati az éjjel jobblétre szenderült. Ám a gyászoló rokonság korántsem úgy viselkedik, mint az elvárható lenne ilyenkor. Ugyan egymást túlkiabálva siratják az elhunytat, de közben fél szemmel mindenki a végrendeletet kutatja. Elindul a suttogó hír: a jámbor Bouso, a kapzsi rokonok helyett vagyonát az egyházra hagyományozta. Őrült keresési verseny indul, melynek nyertese az ifjú Rinuccio lesz. Csak akkor hajlandó átadni a lepecsétel irományt nénikéjének, a fogatlan Zita anyónak, ha az megígéri, nőül veheti szerelmesét, Laurettát, Gianni Schicchi szépséges leányát. A gőgös Zita hallatni sem akar a faluról jött családról, kiragadja unokaöccse kezéből a végrendeletet. A rokonok legnagyobb elképedésére a pletyka igaz, egy fillért sem kaptak. Tehetetlen dühükben még a hullának is nekiesnének, lehurrogják Rinucciót, aki a furfangos Schicchit ajánlja megmentőnek.
A legnagyobb felfordulás közepébe mégis betoppan Gianni, akiért a fiú titokban elküldetett. A rokonok azonnal ki akarják dobni a nagyorrú Schicchit, akinek magának sincs sok kedve a kapzsi társasághoz. A fiatalok kérlelésére végülis mégis átolvassa a végrendeletet, de megoldást nem lát. Végül Lauretta könyörgésére eszébe jut valami. Kiderül, hogy még senkit sem értesítettek jámbor Bouso kimúlásáról, így lehet még egy esélyük. Átviteti a másik szobába a holttestet… ekkor mindenki nagy ijedtére kopognak.
Magister Spineloccio, a doktor érkezik, szeretné megvizsgálni betegét. A rokonok igyekeznek távol tartani az ágytól, ám váratlanul a függöny mögül megszólal Bouso hangja. Megnyugtatja az orvost, hogy remekül van, csak most pihenne, inkább halasszák estére a vizitet. A tudományára büszke doktor távozik, s az ijedt családtagok elé ugrik Schicchi, a hangutánzó. Terve kész: hívják el a jegyzőt, és majd ő végrendelkezik, kinek-kinek kedve szerint. A boldog rokonságot Gianni figyelmezteti a szigorú firenzei törvényre: aki hamisan végrendelkezik, vagy akár csak közreműködik ilyen aktusnál, annak fél kezét levágják, és aztán száműzik. A család lediktálja a nekik járó értékeket, csak három dologban nem tudnak megegyezni, a Bouso-vagyon legnagyobb értékeiben, a signai malomban, az elhunyt csodálatos öszvérében, és a szép firenzei házban. Ennek odaítélését végül a lóruhába öltöztetett Schicchire bízzák.
Megérkezik a jegyző, „Bouso” az elfüggönyözött ágyban marad és rettentően sajnálja, hogy nem írhatja meg saját kezűleg a végrendeletét, de hát megbénult a keze. A jogi aktus a megbeszéltek szerint zajlik, mindenki megkapja, amire vágyott, még a papoknak is jut öt líra, a levegő is megfagy, márcsak a három érték van hátra. Ezeket az örökhagyó szép sorban legjobb barátjára, Gianni Schicchire íratja. A családtagok ugyan próbálnak tiltakozni, de ekkor Schicchi diszkréten emlékezteti őket Firenze törvényére. Végül Zitának kell kifizetnie a távozó jegyzőt és a tanúkat. A rokonok Gianninak esnének, de ő kikergeti őket a házból, mely immáron az öve. Csak Rinuccio és Lauretta maradnak, akik boldogan csókolják meg egymást. Schicchi a közönséghez fordul: „Mondjátok csak nagy jó uraim, el tudnátok jobban osztani a Bouso örökségét? S ezért a kis huncutságért engem lekergettek a Pokolba. Ám legyen. Dante atyánk el fogja nézni. S ha ma este jól mulattatok, szegény fejemnek megbocsássatok.”
Mitől izgalmas a darab? A Gianni Schicchi valójában igazi morbid opera. Bizonyára nem kell igazolni a darab lassan évszázados népszerűségét, de az talán elárul róla valamit, hogy a híres operarajongó Woody Allen ezt választotta élete első – mindmáig egyelten – operarendezésének, 2008-ban, Los Angelesben. Az egyórás játékidőbe mindent bele tudott sűríteni a pályája csúcsán járó Puccini, akinek ez az egyetlen vígoperája. A nagy rohangálásból csak Rinuccio és Lauretta egy-egy áriája emelkedik ki, ezek viszont azonnal máig elkoptathatatlan slágerek lettek. Már a szerző alapötlete is egyedi és korszakos, miszerint három eltérő műfajú, egymással semmilyen kapcsolatban sem lévő egyfelvonásost – A köpeny párizsi uszály-drámáját, az Angelica nővér jámbor-elfojtott kolostori életét és a Schicchi harsány életigenlését – játszat el egyetlen estén, mint egy Triptichon, azaz hármasoltár darabjait.
Hogy mit kezdhet a színpadra állító a Schicchivel? Keressen egy remek baritont – több énekesnek ziccerszerepe a nagyorrú kópé – egy karmestert, aki összefogja az együttest, és hagyja folyni a játékot. Hogy 1222-be helyezi a történetet – ahogy Puccini eredeti szándéka volt -, az álltok farsangjába, vagy a klasszikus amerikai maffiavilágba, az tulajdonképpen mindegy. Olyan erős és kerek a mű, hogy mindenhogy megél.