Van, aki abba tudja hagyni az éneklést, van, aki nem, és van, akinek sosem kell eljutnia odáig. Ez utóbbi csoportba tartozik Plácido Domingo is, aki 70 évesen természetesen már „nem úgy” énekel, ahogy fele ennyi idősen, de azért mégiscsak korunk egyik, ha nem A legnagyobb énekművésze, aki ha valamit csinál, (énekel, vezényel, színházat- , vagy énekversenyt vezet) mindig okkal teszi azt. Nekünk pedig egy dolgunk marad: hálásnak lenni mindezért. Ha rápillantunk a naptárára, megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy nem csak karmesterként, de énekesként is újabb és újabb szűzföldeket keres magának. Simon Boccanegrát alakít a legjelentősebb színházakban, A varázslatos sziget című „barokk-összeállításban” Neptunt énekli a MET-ben, tavasszal Valenciában fog bemutatkozni a Thais Athanaeljeként.
Domingo első hangfelvétele idén 40 éves, 1961-ben készült egy mexikói élő Traviata előadáson, Anna Moffóval. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem volt olyan jelentős énekes, akivel a művész nem rögzített volna valamilyen operát, s Caruso és Slezák óta nem volt még egy tenorista, akinek ennyire széleskörű repertoárja lett volna. Webertől a bel canto, a francia romantikus, a verista műveken át a teljes Puccini és Verdi életműig, sőt Wagnerig gyakorlatilag mindenről hagyott lenyomatot az utókorra. Az Amazonon több mint 1800 cd-ből lehet rendelni, amit még a populáris műfajokkal sűrűbben kacérkodó Luciano Pavarottinak sem sikerült felülmúlnia.
2010-ben egymás után két Leoncavallo cd-t is megjelentetett a Deutsche Grammophon, amelyeket Domingón kívül Alberto Veronesi karmester személye köt össze. A verista komponista életművét többen feldolgozatlannak tartják, tizenegy operájából máig nem rögzítették mindegyiket, kilenc operettjéből pedig egyet sem. Ám, ha megszűnik egy-egy fehér folt, felveszik a darabokat, az ember nem érzi úgy, hogy egy évszázada megfosztatott valamitől. Az elődök kritikája helyes volt.
A Május éj (La Nuit de mai) című zenekarra és tenor szólóra írott szimfonikus költemény 1886-ban, hat évvel Leoncavallo életének meghatározó sikere, a Bajazzók előtt keletkezett. Szerzőnk ekkoriban hat éven keresztül Párizsban élt. A műben – a liszti, berliozi hagyományokat követve – a szólista „A költő” osztja meg gondolatait „A múzsával”, melynek szerepében a zenekar tetszeleg. Az ötlet már a századforduló táján is idejétmúlt lehetett, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy ifjú művész szárnypróbálgatásairól van szó. Akkoriban az efféle kompozíciók nagy számban készültek, elsősorban napi fogyasztásra, az idő rostáján igen kevés maradt fent. A Május éj is csak pár előadást élt meg, míg 1990-ben Salavatore Fisichellával, a nagyszerű olasz tenorral rögzítették. A zene leginkább az akkoriban oly divatos Massenet-re hajaz, csak az egyik közjátékban sejlik fel a Bajazzók későbbi Harangkórusa. A negyven perces szimfonikus költemény után Domingo öt Leoncavallo dalt énekel. Szintén nem világot-rengető alkotások, de kellemesek. Legmaradandóbb talán az Április, melyben a művész hallható kora ad nyomatékot a megújulásba vetett hitnek. A cd-t két zongoradarab zárja Lang Lang előadásában, pontosan olyanok, melyeket szívesen hallgat az ember a Szent Márk tér valamelyik kávéházában egy délutáni sorbet mellett.
S hogy vajon mért lehet fontos Plácido Domingónak, hogy az opusok rögzítve legyenek? A válasz talán csak annyi, hogy ha ő nem teszi meg, később más se fogja, s manapság konfortosabb, ha valami egy cd-s szekrényben porosodik, mintha poros kották között remélné a feltámadást.