Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Weihnacht in Dresden

Weihnacht in Dresden

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

„Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall…” – így kezdődik E. T.A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséje, mely Csajkovszkij utolsó balettjének alapjául szolgált. Az 1892-es premier koreográfiáját Marius Petipa és Lev Ivanov készítették. Az eredeti balett két részre osztható, karácsony estére és Marika álmára. Talán ez az egyetlen Petipa koreográfia, amely nem az akkori régmúltban (A fáraó lánya, Raymunda), vagy a mesében-mitológiában (A hattyúk tava, Csipkerózsika) játszódik, hanem az 1800-as évek végén, tehát a darab keletkezésének idején, Németországban. Pont ez jelenti az elmúlt évtizedek koreográfusainak és közönségének a legnagyobb problémát, hiszen azóta annyit változtak a karácsony esti szokások, hogy huszonöt percnyi társasági sasszézást és hintalovas-rohamot ma már nehéz ásítás nélkül végigülni.

A diótörő alapmű, és minden bizonnyal a legnagyobb kasszasikert magáénak mondható balett. Alig van olyan város Szibériától Kaliforniáig, ahol decemberben fel ne csendülnének unalomig ismert melódiái. S alig akad jelentős és kevésbé jelentős koreográfus, aki jól megfontolt okokból el ne készítette volna a saját változatát. A legfrissebb előadást, mely Jason Beechey és Aaron Watkin közös alkotása, Drezdában, 2011. november 26-én mutatták be.

Watkin régóta szerette volna újraalkotni a családi mese-balettet, s ebben alkotótársra lelt a Palucca Schule vezetőjében. Alapötletük találó, amint szétmegy a függöny, a nézők boldogan sóhajtanak fel, a színpadon ugyanis múlt századi karácsonyi vásár zajlik a világhíres kastély, a Zwinger előtt. Hoffmannál a cselekmény helyszíne nincs pontosan meghatározva, mért ne lehetne pont Drezda? – így a város mai lakói azonnal sajátjuknak érezhetik a történetet. A továbbiakban jelentős változást nem eszközöltek a mesében:  Marika megkedveli az ajándékba kapott, majd  tönkretett diótörő babát. Talán csak Drosselmeier szerepe lett hangsúlyosabb, valószínűleg elsősorban a titokzatos-karakteres Oleg Klymyuknak köszönhetően. A keresztapa valódi indítékai, s hogy mit is keres Marika álmában, most sem egészen tiszta. A gonosz egereken természetesen diadalmaskodik a Diótörő, aki a kislány képzeletében daliás ifjúvá változik. Marika manapság merészebbeket álmodik, mint egy évszázada, hiszen több csók is csattan a fiatalok között. Hogy a szép herceg lehűtse a heves leányt, inkább az erdőbe viszi őt, megcsodálni a hópelyhek táncát, majd egy fotelágyon továbbgördíti Cukorbirodalomba. Megállnak a kapu előtt, s láss csodát! – az alkotói-díszlettervezői queer-izlés remekeként – a Zwinger marcipánból és mézeskalácsból készült másában fogadják az ifjú párt. Aláereszkedik a Cukortündér, elropják a változatos népi táncokat, a rózsakeringő helyett szerencsére egy látványos pas de deuxt kapunk, végül a nagy kettőst a tündér lejti partnerével. De hiába koronázzák Marikát a birodalom úrnőjévé, az álom véget ér, itt a reggel. Az ébredő kislány nem találja koronáját, csak a bekötözött diótörő bábú fekszik mellette. Az ékszert a megdöbbent édesanyja fedezi fel a párna alatt, és néz kérdően az állóóra tetején gubbasztó Drosselmeierre. Miért? Azóta sem sikerült megfejteni.
Drezdában mindig gondosan ügyelnek egy-egy darab kiállítására, ez most sincs másképp. Öröm nézni a nagystílű díszleteket és a látványos kosztümöket. Öröm volt látni Anna Merkulova energikus-kíváncsi Máriáját és Simon István technikai akadályokat nem ismerő Diótörő hercegét. Nem egy mese-balett üresfejű szépfiúját játssza, ennél messzebb megy az alakításban, mely egy csöppnyi iróniától sem mentes. Érzékeltetni tudja azt, hogy ő csak egy álomlény, túl szép, túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Cukortündérként a világhírű Yumiko Takeshima mintha szintén kívülről szemlélné az eseményeket. Igaza van: nyilván nehéz is lehet komolyan vennie szerepét, s számtalan csodás kortárs koreográfia után Holle anyóként aláereszkedni a zsinórpadlásról. Cukorország kapuját a tündér kísérője, a még mindig nagyszerű formában táncoló Jiri Bubenicek nyitja meg a fiatalok előtt. Talán nem lehet véletlen a gesztus Watkin részéről, hiszen Simon István sorra veszi át a főszerepeket a nagyhírű művésztől.
A hatalmas sikerrel zárult a premier elérte célját, Drezda karácsonyra kapott egy új Diótörő produkciót a balettigazgatójától. Noha a koreográfia valószínűleg nem kerül be a Nagy Balettkönyvbe, minden bizonnyal szép szériát fog befutni, hiszen minden adott hozzá. A két részes előadás negyven és negyvenöt perces felvonásaival pontosan annyit nyújt, hogy ne maradjon utána hiányérzetünk. A hab a tortán ismét a zenekar volt, mely Csajkovszkijban hallhatóan az Anyegin, a Vonósszerenád és a Patetikus szimfónia zeneszerzőjét is tiszteli.

S ha úgy éreznénk, hogy lemaradtunk valamiről, ezúttal nem kell aggódni. Az előadást rögzítette az ARTE tv-s csatorna, és december 19-én este le is fogja vetíteni. A premierről dvd is készült, ami nemsokára remélhetőleg itthon is hozzáférhető lesz. Akik pedig Simon István Diótörő hercegére kíváncsiak, de nem akarnak utazni, december 24-én, 26-án és 29-én az Operaházban is megnézhetik őt.
 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X