Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Volt egyszer egy OMIKE

Volt egyszer egy OMIKE

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Majdnem hetven év telt el azóta, hogy az utolsó előadás után legördül 1944. március 19-én a Goldmark terem kis színpadának függönye. Mint ismeretes, ekkor vonultak be Budapestre a németek. Egy nehéz, új világ kezdődött, s a 20-a délutánra meghirdetett Bohémélet négy lakótársa – Fehér Pál, Farkas Sándor, Lendvai Andor és Kálmán Oszkár – valószínűleg inkább éhezett volna az 1830-as évek Quatier Latinjában, mint az 1944-es Pesten. Ők még szerencséseknek mondhatók, hiszen egy évvel később ismét az Andrássy út közönsége tapsolhatott művészetüknek.
Hogy mi is volt a legendás OMIKE, ami számos zsidó származású művésznek nyújtott nemcsak kenyeret a legszörnyűbb évek (1939 – 1944) alatt, hanem – ami talán legalább akkora dolog – értelmet is a továbbéléshez. Az Országos Magyar Közművelődési Egyesület 1909-ben alakult Hevesi Simon rabbi vezetésével. „Fejlesztenünk kell a magyar zsidó közművelődést hazafias vallásos alapon. Fővárosi és vidéki szabad tanfolyamok, könyvtárak, helyi bizottságok, olvasóhelyek, kiadványok segítségével terjeszteni és megértetni vallásunk eszméit, oktatni a zsidó ifjúságot, a zsidó közösséget, a zsidó nőt, hogy vallását szeretni és becsülni tudja!” – olvashatjuk az alapításkor. A kezdeti célokból két dolog rajzolódik ki: a hitkösség tagjainak fejlesztése, illetve egyfajta asszimilációs félelem. Az egyesület nagyszerűen működött és működtetett mindenfélét a kiállító-teremtől az ingyen konyháig. Ám a mindent elsöprő XX. század nem sok időt hagyott. A kezdeti célkitűzések percek alatt a romantikus múltba kerültek. 1920-ban jött a numerus clausus, majd sorra a zsidótörvények. Először Németország, Csehszlovákia, majd Ausztria színházaiból menekültek haza a művészek. A Színészkamara 1939-es megalakulása után itthon is jelentősen inkább korlátozták a fellépési lehetőségeiket. Ekkor hozták létre az OMIKE Művészakcióját. Feladatként jelölték meg, hogy „a magyar zsidóságot megtartsa azon a kultúrfokon, melyre annak eddigelé felemelkednie sikerült; szóhoz juttassa a zsidó magyar előadóművészeket (színészeket, énekeseket, zenészeket), és írókat, akik ma a működési teret és a legszűkösebb megélhetést biztosító kenyeret egyaránt nélkülözni kénytelenek.” Az előadásokat a Hollán Ernő utcai kultúrteremben, a Bethlen téri előadóteremben, illetve a Goldmark teremben tartották. Ez utóbbi nemrég felújításra került és most bárki felsétálhat a Wesselényi utca 7. második emeletére megszemlélni azt az apró színháztermet, ahol olyan cseppet sem kamaraművek, mint az Aida, a Sába királynője vagy A varázsfuvola kerültek színre.

- hirdetés -

Az OMIKE művészakciójának megnyitásakor, 1939. november 11-én, kultúrestet láthatott a közönség. A bevezetőt Szép Ernő mondta, majd többek között olyan színészek léptek fel, mint Ascher Oszkár, Bartos Gyula vagy Beregi Oszkár. Másnap kabaréestet rendeztek, melyen Salamon Béla, Rott Sándor és Kellér Dezső is szerepelt. “Minden okon és célon túl, az OMIKE művészei menekültek is a színpadra! Néhány órára elfelejteni mindent és „más valaki” lenni… Miért vágyott úgy az ember/a zsidó mindig a színpadra? Mert ott minden lehetett! Megvalósulhattak az elérhetetlen álmok. Mi minden válhatott belőle?! Két-három órán át generális, miniszterelnök, király, sőt… talán még egyenjogú ember is!” – írta könyvében Salamon Béla a háború után. Az 1939 és 1944 közti négy évadban 191 műsorral (irodalmi estek, színdarabok, hangversenyek, operák, operettek, kabarék, gálák) összesen 733 előadást tartottak. Az előadásokat összesen mintegy 272 ezren nézték meg. Jegyeket hivatalosan nem árultak, kizárólag az egyesület pároló tagjai voltak jogosultak az előadások látogatására. Az előadások látogatása keresztények számára, ha nem is volt kifejtetten tilos, ajánlottnak semmiképpen se volt nevezhető. Egyes városi legendák szerint Ferencsik János is felbukkant olykor a nézőtéren, Sergio Failoni pedig állítólag visszatérő vendége volt az operaelőadásoknak. Kodály Zoltán személyes jelenlétével tűntette ki a 60. születésnapja tiszteletére rendezett koncert közreműködőit és közönségét.
A kiváló zenekar élén olyan karmesterek álltak, mint Komor Vilmos, Somogyi László és Fischer Sándor (Iván és Ádám édesapja). A számtalan hangverseny mellett az OMIKE operaelőadásairól volt híres. Repertoárjukon az alapművek mellett (Fidelio, Carmen, Lammermoori Lucia, Don Pasquale, Faust, Bajazzók, Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, A varázsfuvola, Bohémélet, Pillangókisasszony, A sevillai borbély, Három a kislány, A denevér, Rigoletto, A trubadúr, Traviata, Az álarcosbál, Aida) olyan ritkaságok is megszólaltak, mint a Hegyek alján,  Gluck Orfeusza, A windsori víg nők, vagy a zsidótörvények miatt letiltott Sába királynője, A zsidónő és a Hoffmann meséi. A magánénekes-gárda ha nem is múlta felül az akkori operaházit, de mindenképpen versenyre kelhetett vele. A koloratúrszopránok közül Ladányi Ilona tovább énekelte operaházi főszerepeit, mellette a korábban a Városi Színházban és Szegeden működő Darvas Ibolya kapott lehetőségeket. A nagy szoprán szerepeket leggyakrabban Relle Gabriella (szintén letiltott operaházi tag), Róna Vera, Gödry Kató és a későbbi kiváló tanár, Fábri Edit énekelték. Mezzoként szintén két sikeres énektanár, Rózsa Vera (Londonban telepedett le, többek között Kiri te Kanawa mestere is volt) és Sík Olga, valamint Radnai Erzsi (a Városi Színház egykori meghatározó tagja) és Spiegel Annie (Bálint Lajos író, műfordító, dramaturg felesége) lépett fel. Tenorok közül a legjelentősebb minden bizonnyal a Berlinből hazatért Fehér Pál volt. Mellette az Operaházban elsősorban Wagner szerepekben jeleskedő Ney Dávid (a „nagy” Ney Dávid unokája, Darvas Ibolya férje) és a kezdő Sípos Jenő (később generációk énekmestere) léptek fel. A bariton főszerepeken az operaházi karrierje vége felé járó Farkas Sándor, a háború után is sokáig működő Lendvai Andor, a Prágából hazatért Pál Jenő és Érdy Pál osztoztak. Székely Mihály volt talán az egyetlen olyan zsidó énekművész, aki egészen a nyilas hatalomátvételig az Operaház tagja maradhatott. Az OMIKE mégsem maradt jelentős basszus nélkül, hiszen Ernster Dezső és Kálmán Oszkár is itt énekelt. Mellettük a pályakezdő Galsay Ervin itt lépett először színpadra.
 

Egy Denevér előadás közreműködői
Az OMIKE előadásairól film és hangzóanyag nem maradt fent. A még összegyűjthető színlapokat, fotókat és egyéb anyagokat az utóbbi időben publikálták egy nagyszerű, folyamatosan bővülő honlapon. Majdnem hét évtized távlatából, mára alig maradt tanú, – az egyik utolsó, Komor Ágnes akkor balerinaként lépett fel, később évtizedekig volt az Operaház hárfaművésze – aki hitelesen vissza tudott emlékezni a különleges hangulatú előadásokra.  Sokaknak adott hitet és reményt egy jobb világba, másoknak kenyeret is, hiszen ez volt akkor az ország legnagyobb létszámú társulata (összesen 432 embert foglalkoztattak), ugyanis igyekeztek minél több embernek megélhetést biztosítani. Talán már sosem fog kiderülni, hogy zajlott a napi munka, hol próbáltak, ki varrta a jelmezeket, festette a díszleteket, honnan szereztek kottát?
Az együttes 1944 tavaszán feloszlott, a következő néhány hónapban egyesület huszonkét tagja halt mártírhalált. Ladányi Ilonkát a deportálás alatt, ifj. Ney Dávidot a koncentrációs táborban szerzett betegség pusztította el 1945 májusában. Többen külföldre távoztak, vagy sosem léptek színpadra. Nekünk, kései utódoknak csak a remény maradt meg, hogy a történelem nem ismétli magát és nem kényszerül soha, egyetlen kisebbség sem arra, hogy „gettó-színházat” hozzon létre.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X