Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A cigányasszony fia

A cigányasszony fia

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kevés olyan időszak volt kontinensünk elmúlt történetében, amikor lakóinak megadatott egy békés emberöltő. Nem nagyon éltek olyanok, akik életükbe ne találkoztak volna a háború valamilyen formájával. Ez hatott a mindenkori művészekre is. Sőt, életük természetes része volt. A kortárs komponistákon kívül akár Bach óta szinte kivétel nélkül minden zeneszerző szembesült az értelmetlen pusztítással, és annak következményeivel, a mindennapos halállal, vagy a megcsonkított emberekkel. Ez alól Giuseppe Verdi sem lehetett kivétel. A megkomponált csatákhoz saját életéből meríthetett ihletet. Mi ezektől a közvetlen élménytől egyelőre megfosztattunk. Szerencsénkre. Amikor az 1950-es évek elején az Operaház bemutatta Mejtusz Ifjú gárda című szovjet opusát Nádasdy Kálmán hiperrealista rendezésében, állítólag a nézők közül többen rosszul lettek a kivégzési jelentnél. Hála a filmeknek és a számítógépes játékoknak, mindennapi ingerszintünk annyira megemelkedett, hogy egy ilyen jelenettől arcizmunk sem rándulna. A rendezőknek más eszközöket kell találniuk, hogy mondanivalójukat beégessék a nézők tudatába.

- hirdetés -

Kovalik Balázs ahhoz a szerencsés generációhoz tartozik, akiknek nem kellett közvetlenül szembesülnie háborúval. Érzékeny alkotóként és színházi gondolkodóként figyelmét mégsem kerülte el az értelmetlen pusztítás ábrázolása. Korábbi rendezéseiben többször vizsgálta egy elnyomó rendszerbe szorult a magányos egyén helyzetét és kiszolgáltatott viselkedését (Peter Grimes, Fidelio, Napfogyatkozás, A loudoni ördögök). A trubadúr fogaskerekében négy ember vergődik tehetetlenül, kicsi pontok a nagybetűs történelem palettáján. Bizonyára nem lehet kizárólag a véletlennek tulajdonítani, hogy Kovalik életművében jóval kisebb arányban vannak a kanonizált repertoárdarabok, mint a különlegességek. Talán ő maga is könnyebben nyúl az ismeretlen operákhoz, mint azokhoz, melyekről a nézők zömének igen határozott elképzelése van. Amikor saját útját járva színpadra rakja A három narancs szerelmesét, sokkal kisebb kockázatot vállal a befogadóval szemben, mintha A trubadúrral teszi ezt.

Nürnberg konzervatív, hagyományosan baloldali város. Talán felesleges ecsetelni, hogy a 20. század milyen szinten vágtatott keresztül rajta. Az egykori frank ékszerdoboz lett Hitler egyik mintavárosa. Itt tartotta parádés nagygyűléseit, ezt rombolták majdnem porig a háború végén, itt rendezték az Évszázad Perét, majd, amikor mindenki kivonult, építették lassan újjá hamvaiból. Még Németországban is kevés város van, ahol ennyire intőn él még ma is a múlt. Színháza valaha szecessziós ékszerdoboz volt, mely nem felelt meg a Führer puritán ízlésének, ezért átalakíttatta. Az ötvenes években a lebombázott épületet már nem állították vissza eredeti pompájában, jellegtelen tucat-színház lett belőle. Itt rendezte meg Kovalik Balázs A trubadúrt, azt a Verdi-operát, melyhez talán a legtöbb berögződés tapad. „Modern” Rigolettót vagy Traviatát láttunk már sokat, még az Aidát is el lehet fogadni, de A trubadúrt szinte megrendezhetetlennek tartják. Jobb úgy hagyni az egész lehetetlen történetet, ahogy van, és „bízni a zenében”. Kovalik Balázs ezúttal is a tőle megszokott módon közelít a darabhoz: Pontosan végigolvassa és elemzi a szöveget és a zenét, erre a lecsupaszított vázra – melyről eltűnik az évszázadok óta rárakódott hagyomány vagy modorosság – építi fel a saját szabad asszociációs vízióját a darabról. Lehet követni az úton, vagy elutasítani a megoldásait. (Például el lehet borzadni azon, hogy hogyan énekelheti Florestan a Fidelio börtönmagányában egy világos színpadon, hogy „Milyen sötét van itt”, de érdemesebb a szöveg primer értelmén túllátni.) Kovalik Trubadúrja egy kastély pincéjében-földszintjén játszódik. Meghatározhatatlan korban járunk (1910-es, 40-es évek?), háború van. A Luna család kastélyából az értékek javát már elhordták, néhány nagyobb kép maradt csak, és egy mozdíthatatlan régi szekrény, mely maga a múlt. A szerkényt először Ferrando nyitja ki, hogy szórakoztassa a meghívott vacsoravendégeket. A társaság nem akar tudomást venni a kint zajló háborúról, helyette kiöltözötten haláltáncszerű lakomába menekül. Ferrando elbeszéléséből kiderül, hogy Luna gróf apja, a klánvezér egykor megerőszakolt egy kis cigánylányt, Azucenát. Az ő gyerekük Manrico, Azucena saját fia és ugyanakkor egy idegen gyerek. Kovalik a „másik gyerek” kiiktatásával olyan csavart rakott a történetbe, mely megkérdőjelezi az egyetlen létező valóságot, hiszen Ferrando, Luna és Azucena egészen másképpen beszéli el és éli meg az egykori gyermekrablás rémtörténetét. Ferrando a szekrényből kiemeli Azucena elégetett anyjának urnáját és a vacsoraasztalra szórja a hamvakat. Áramszünet és szél támad. Az úri közönség hamuval beszórt arccal döbbenten menekül. Egyedül Leonora marad a helyén. Egy felületes mai lány, aki beleszeret az elektromos gitárral érkező trubadúrba. Manrico üres tinibálvány, egyáltalán nem éri a rajongó lányt. Leonora a háború fokozódó borzalmai közepette érik felnőtt nővé. Egyre inkább a fiúba kapaszkodik, végül az életét is hajlandó feláldozni érte. Kovalik kettős játékot játszik: miközben szereti és érti figuráit, idézőjelbe teszi őket, így olykor önmaguk karikatúráivá válnak. Luna gróf, az örök vesztes, a folyamatos visszautasítások miatt egyre frusztráltabb lesz. A vágyott Leonora helyett egy meztelen próbababát hurcol magával, s teszi meg királynőjének. Miközben a négy főszereplő négy története a pincében folyamatosan keresztezi egymást, a háború rendületlenül szedi áldozatait. Az emberek egyre inkább állatiasodnak el, hadikórházat alakítanak ki a teremben apácákkal, gyerekeket soroznak be, míg végül már csak a hullákat lökik társaik egy gödörbe. A láthatatlan ellenség egyre szedi áldozatait. Míg végül a főhősöket is bedarálja a gépezet.

Az előadás, mely számos ponton tartogatott egészen váratlan felfedezéseket, olykor mégis megakadt vasárnap délután. A színpad kicsinek bizonyult Hermann Feuchter díszletének. A Guido Johannes Rumstadt által dirigált zenekar körülbelül pedig azzal az ihletettségi fokkal szólaltatta meg Verdi remekét, amit ezt egy kisebb német színháztól elvárja az ember, azaz kevéssé. Ezzel szemben az énekkar meglehetősen homogénen szólt, és – szintén a német színházi szokásoknak megfelelően – tökéletesen vett részt minden színpadi akcióban. A szólisták közül kiemelkedett az Azucenát éneklő Roswitha Christina Müller, akinek ez volt az első drámai mezzo szerepe. A hang világos a nehéz szólamhoz, de az alakítás mindvégig izgalmas. Mikolaj Zalasinski kiváló Luna lehetett néhány éve. Mára hangja némiképp túl van már a szerepen, inkább Macbeth vagy Scarpia lehet az igazi fachja. A lengyel bariton is a gondolkodó énekesek közül való, aki tudja, hova szeretne eljutni az általa ábrázolt figura.A Stretta alatt az énekkarosok bekötik Manrico szemét, majd a sajátjukat is. Aztán magukéról leszedik a kötést, egyedül a hős marad vakon. A koreai David Yim olyan volt, mintha egész este kötés lenne a szemén, meglehetősen keveset értett meg a szerepből. Ekaterina Godovanets Leonóraként megajándékozta a közönséget néhány szép vokális megoldással, de operaénekesként valószínűleg éppannyira unintelligens, mint az által ábrázolt figura.
Egy átlagos Trubadúr előadás a világ bármely pontján a kékek (Luna és csapata) és a pirosak (Manrico és a legényei) csatájáról szokott szólni. A rendezők tbb mint száz éve így szoktak némi kulcsot adni a darab bonyolultnak kikiáltott cselekményéhez. A nürnbergi előadásban ebből semmi sem maradt egy friss és új emberi színjáték bontakozott ki. A szeptemberi premier-közönség egy része üdvrivalgással fogadta, a másik fele hangosan utasította el a produkciót. Egy biztos, az előadás adott annyi rejtvényt, hogy bőven akadt min gondolkodnia másnap is mindkét tábornak. És ez a színházcsinálás értelme.

Előző cikkErzsike
Következő cikkBolond lányok

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X