Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Strudl úr Algírban

Strudl úr Algírban

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az ifjú Gioacchino Rossini mindössze huszonegy éves volt, amikor három (egyéb források szerint négy) hét alatt papírra vetette első maradandó vígoperáját, Az olasz nő Algírban-t. Alig három hónap telt el a Tankréd velencei bemutatója után, amikor 1823 májusában szintén a lagúnák városában, de ezúttal a Teatro San Benedettoban felcsendültek vadonatúj melódiái. A siker hatalmas, és pillanatokon belül átterjed Itáliára, majd az egész kontinensre. Titka valószínűleg az a szellemes és kiapadhatatlan dallambőség lehet, melyet ma, ha méltó módon szólal meg, éppúgy csodálunk, mint elődeink. Nem lehet véletlen, hogy Stendhal, Rossini műveinek talán legnagyobb ismerője annyira szerette Az olasz nőt, hogy volt, amikor négy egymás utáni napon is megnézte előadásait. A komponista sohasem járt Afrikában, legfeljebb legendákból vagy festményekről ismerhette a háremek világát, a kelet zenéjét pedig esze ágában se volt belekomponálni művébe. Valószínűleg egyszerűen megtetszett neki a librettó, melyet előtte ugyan már megzenésített Luigi Mosca, friss ihletet nyerve belőle nekiült és néhány hét alatt papírra vetetette az elképesztő mennyiségű hangjegyet. Talán maga sem akart többet, mint egy mókás történettel és behízelgő melódiákkal mulattatni a közönséget. Érezhetően igazán komikus figuráit, Musztafa bejt és Taddeót dolgozta ki, a mezzo – tenor szerelmespárnak inkább csak megfelelő áriákkal kedveskedett. A vígoperában nagy mélységeket felesleges keresni, nem rejtett el benne Rossini. Ha ma előveszi valamelyik színház, majd kétszáz évvel megírása után éppen azt nyújtja, mint egykoron: kiadós kikapcsolást a közönségnek, remek szólamokat és szórakoztatási-szórakozási lehetőségeket az énekeseknek.

A bécsi Staatsoper valaha legendás előadása 1987-ben készült, Jean-Pierre Ponnelle rendezte, Claudio Abbado vezényelte. A premier főszerepeit Ruggero Raimondi, Agnes Baltsa, Frank Lopardo és Enzo Dara énekelték, akikkel még a bemutató évében lemezre is rögzítette a maestro az operát. A produkció azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal műsoron van. Meglepő módon azonban nem kopott el a negyed évszázad több mint nyolcvan előadása alatt. Titka a sallangmentes egyszerű rendezés, és az okosan szép díszlet-jelmez együttes lehet. S még valami. A mindenkori igazgatóság pontosan felmérte, hogy Az olasz nőre egyféleképpen telhet meg a hatalmas bécsi nézőtér: ha nagyágyúkat léptetnek fel a főszerepekben. Éppen ezért a könnyen megtanulható rendezés az elmúlt években egyet szolgált: jutalomjáték-lehetőséget a világ legragyogóbb Rossini-specialistáinak.

Dominique Meier igazgató munkáján sajnos már látszik, hogy nem sikerül megtartania az Ioan Hollender által felállított igen magas mércét. Egyvalamit azonban mindenképpen a javára kell írni, időnként felléptet olyan egykori világnagyságokat, nekik megfelelő szerepekben, akiket a közönség még ma is szívesen csodál. Így lépett fel tavaly a Saloméban Gwyneth Jones, s fog idén bemutatkozni a Pikk dámában Grace Bumbry és Az ezred lányában Kiri te Kanawa. Az olasz nő Algírban januári előadássorozata egy hasonló kaliberű művésznőt ígért, de végül az előadásban három nagy énekes doppingolhatta egymást.
A hatvannyolc éves Agnes Baltsa karrierje 1970 óta kötődik Bécshez, s évtizedek óta a Staatsoper házi kedvencének számít. Az utóbbi években a Jenufa Templomasszonyaként és az Elektra Kytaemnestrájaként lépett fel. Épp ezért volt meglepetés, hogy a Pesten sem ismeretlen művésznő ennyi idősen ismét magára ölti Rossini csábító lányának egykor rá szabott jelmezét. Baltsa hangja már nem szól úgy mint egykor, sőt, amikor belekezdett a szerepet indító rondójába az ember először megdöbbent, hogy lehet egy matéria ennyire csúnya. Aztán gyorsan hozzászokik a fül, és a csodálat veszi át a helyét. Baltsa pontosan tudja hangja mai határait, s az énekelnivalóját ehhez igazítja. Erejét remekül osztja be, nem fárad el, egy percre sem derül ki, mi nem jönne ki neki. Többször láttam vele a bécsi produkciót, alakítása az évek alatt semmit sem változott. Semmit, szó szerint. Mindig ugyanazok a mozdulatok, hangsúlyok, pillantások. Egyszer rögzült dolgok, amiket egykor a világ egyik legnagyobb rendezője állított be a világ egyik első számú primadonnájának. Baltsa rég nem az, aki volt, de olyan határozottan őrzi magában ezt a képet, hogy kénytelenek vagyunk elhinni neki, és éppen úgy csodálni, mint egykor. Ferruccio Furlanettóról minden jelzőt leírtak már. Egyet kell rögzítenünk, hogy – szintén hatvan felett – vetélytárs nélkül a világ elsőszámú basszistája. Bármerre jár, bármit is énekel, az kikezdhetetlen. Talán éppen ezért lehet meglepő, hogy Fülöp király vagy Borisz Godunov mellett a mai napig megtartotta Rossini buffó figuráit. Ha azt várnánk, hogy a súlyos szerepek és az idő elnehezítik a hangot, tévedünk. Furlanetto lemezre vehető tökéllyel énekli Musztafa bitang nehéz szólamát. Az olasz énekes látszólag hatalmas kedvvel és vehemenciával veti bele magát az asszonyát elküldő arab uralkodó szerepébe, mintha csak azért érkezett volna Bécsbe, hogy egy kellemes estét szerezzen magának.

Nem tudom, ki emlékszik A láthatatlan légióra, a Rejtő életmű egyik ékkövére. Amíg egy szedett-vedett magánhadsereg átvág a Szaharán, vezetőjük, egy angol milliomos egy bécsi konflison vezeti őket. A kocsis, bizonyos Strudl úr, tévedésből került Afrikába, egy különc úr fogadásból Bécsből átvitette magát Algírba, de időközben csődbe ment és meglépett a fizetés előtt. Így Herr Strudl Afrikában maradt és förtelmes bécsi kiejtéssel, egyetlen normális kisemberként és civilként osztja jótanácsait az angol úrnak. Az élet olykor utánozza az irodalmat. Strudl úr ugyanis reinkarnálódni látszik Alfred Sramek néven, aki 1975 óta a Staatsoper házi basszbaritonja.  Sramek úr a Nagy Bécsi Nemzedék utolsó hátramaradottjaként emberemlékezet óta kelti életre a kisebb-nagyobb szerepeket, s lassan intézménnyé nőtte ki magát. Nem tudom, van-e valaki a színház hosszú történetében, aki több szerepet és több előadást énekelt volna, mint ő. Sohasem bújik bele a szerep bőrébe, maga a szerep. Furcsa kettősség, teljesen eszköztelenül dolgozik, mintha éppencsak besétálna az utcáról, mégsem lóg ki az előadásokból, figuráinak egyfajta időtlen igaza van. Sramek úr – szintén hatvan fölött, heti háromszor vese dialízisre járva – fáradhatatlanul dolgozik. Taddeo – Izabella, az olasz nő idősödő lovagja – tulajdonképpen áldozat. A szép dáma, akiért vállalta a tengeri utazást, csak ugratja, az arabok, hol eunuchot akarnak belőle faragni, hol kitüntetik, hogy hízelegjenek Izabellának. Sramek úr pedig rezzenéstelen arccal tűr: tartja a szárítókötelet és idétlen turbánban táncol, belső világát nem rendíti meg semmi, különös méltóságát mindig megőrzi. Az előadásban fellépett még egy kellemes hangú ám jellegtelen tenor, Antonino Siragusa, egy kiváló háziszoprán, Ileana Tonca és egy ifjú bariton, Alessio Arduini, akiről remélhetőleg sokat fogunk még hallani. az előadást napjaink egyik legjelesebb Rossini-specialistája, Jesús López-Cobos stílusosan dirigálta, mindvégig vigyázva a művészekre.
Egy vígopera tapsrendje általában a felhőtlen örömkötés jegyében szokott zajlani. Most mégis három szomorú ember – Agnes Baltsa, Ferruccio Furlanetto és Alfred Sramek – köszönte meg a bécsi közönség szeretetét. Ők személyiségük és művészi nagyságuk teljes tudatában pontosan érezték, hogy egy letűnt kor túlélőjeként, fogyó energiával még egyszer-egyszer még meg tudják mutatni, mit jelentett az operajátszás néhány évtizede. Az új korban – mi mást tehetnénk – csodáljuk őket, amíg lehet.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X