Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A közöny

A közöny

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Hétfő este egy ifjú európai ország fővárosában. Gazdagon fellobogózott utcák. Metsző novemberi szél, az utcákon barátságtalan arcú emberek sietnek. Nemzeti Színház. Hiába, minél kisebb egy ország, annál nemzetibb minden. Az állami színház fontos intézmény, a Nemzetiért ádáz csatározás folyik a minisztérium és az üzemeltető főváros között. Győztes nincs, áldozatok annál inkább. A miniszter – mondva csinált okokkal – néhány hónapja felmentette az igazgatót. Jelöltje ugyan nincs a helyére, de legalább az az ember nem ül a székben, aki el tudta látni a feladatot. A lojális operaigazgató a döntés után önként távozott. Az együttest jelenleg a karigazgató – igen, az énekkar vezetője – irányítja. El lehet képzelni, miféle rend van a színházban, és miféle munkamorál uralkodhat a teljesen elbizonytalanított társulatban. A szezont meghirdették és az előadásokat rendre meg is tartják. A tavalyi évad leghangosabb premierje egy Verdi opera felújítása volt. Valóságos kultúrháború tört ki a városban a haladó szellemű és a konzervatív közönség között. A kiváló előadás teltházakat vonzott. Noha az igazgató felmentését azzal indokolták, hogy nem csinált elég modern színházat, ez az előadás bizony tabudöntögető a javából. Természetes, hogy idén továbbjátsszák.

- hirdetés -

Egy produkció a premieren, illetve azt követő sorozatban a legösszeszedettebb. A többhetes munka gyümölcsét ekkor aratják el a közreműködők. Gyakran még ott a rendező, a betanító karmester minden instrukciója él. Aztán, ha némi pihenő után újra előkerül a darab, az emlékek fokozatosan halványulni kezdenek. Innentől igazán nagy a zenei és színpadi asszisztensek felelőssége, hiszen egyedül rajtuk múlik, mi marad meg az eredeti elképzelésekből. Ha jó szakemberek, a produkció még egy ideig, esetleg öt-hat évig is megőrizheti eredeti állapotát. (Illúzió azt képzelni, hogy egy előadás a keletkezése után évtizedekkel is tartalmaz valamit a színre vivők szándékából. Addigra csak egy csontváz marad. Jó esetben fényesre polírozva.) Előfordul, hogy az asszisztensek nem elég ügyesek, vagy nem elég határozottak ahhoz, hogy kézben tartsák a produkciót. Ilyenkor az erózió megállíthatatlan. Vagy az adminisztráció nem méri fel, mennyi próba szükséges, hogy színvonalas előadás szülessen. Esetleg a társulat, mely nem teljesen fogadta el a rendezőt, de a jelenlétében kénytelen volt végrehajtani az utasításait végre a maga finom eszközeivel könnyedén szabotálja az előadást. Jobb lesz ettől valakinek? Aligha. Nyertes nincs, vesztes csak a közönség. Aki szabadidejében színházba jár. Akinek pénzéből a színházat fenntartják.
Hétfő este a közönség ismét megtöltötte az ominózus Nemzeti Színház nézőterét. Kíváncsiak voltak Verdi remekének formabontó előadásra. Már a közismert előjátékot sem lehetett felismerni az olasz betanító helyére lépő helyi másodkarmester vezényletével, a nagy együttesek atomjaira hullva, a „világ egyik leghíresebb természetfestő zenéje” vízilópancsolásként hatott. A karnagy egyetlen dologra viselt gondolt az este, a folyadékháztartására. Ugyanis olykor jókat kortyolt bekészített műanyag palackjából. A káosz a színpadon se volt kisebb, mint az orkeszterben. Noha már második előadás volt a novemberi este, leginkább egy olyan próba hangulatát árasztotta, ahol mindenki azt reméli, hogy valaki csak felrohan a színpada és állítja le az egész értelmetlen ténfergést. Ilyen megváltó nem érkezett. Helyette csigalassúsággal, de megállíthatatlanul gördült a hosszú darab. Olykor majdnem történt valami, majdnem sikerült feltámasztani a bemutató hangulatát, majdnem megszületett a csoda. Aztán valami láthatatlan erő minduntalan visszarángatta az előadást a közöny mocsarába.
Ha legalább az énekesek… A tavaly felfedezett címszereplő tisztességgel küzd, de kevéske. A matt hangú bariton legalább valaki, a basszisták mintha ott se lennének. Ez előadás ékessége lehetett volna a mezzo, aki a tavaszi premieren betegsége miatt nem léphetett fel. Izgalmas nő, jelenség, egyedien végiggondolt alakítás. Csakhát helyenként megbocsáthatatlanul hamis. Volt egy tenorista is az előadásban, egy baráti ország házinagysága. Pár évtizede vidéki városaink dicsekedhettek hasonló kvalitású hősszerelmesekkel. Az a típus, aki minden magasságnál felágaskodik, hogy elérje, aztán rendre visszasüpped, arcán a remény, hátha nem vették észre a kudarcot. Nem könnyű jó tenort szerezni, (a premier kettős szereposztásán becsülettel el volt énekelve a szerep) nem könnyű beállni egy bonyolult rendezésbe. De meg lehet próbálni. Emberünk ezzel szemben tanácstalanul ténferegte végig a három órát. A rendezés bizonyos mozzanatait egyszerűen nem csinálta meg. Látszólag eszébe sem jutott, mennyire inkorrekt magatartás ez minden jelenlévővel szemben. A közönség elsősorban az ő híres áriáját fogadta teljes közönnyel, végül az egész előadást.
Néhány hónapja a kis európai fővárosban létrehoztak egy előadást. Több száz ember dolgozott rajta másfél hónapon keresztül. Rengeteg pénzt és energiát fektettek a produkcióba. Ebből ma nem sok látszik. Rosszul beállított lámpák, rohanó, tanácstalan kórus, improvizáló táncosok, motiválatlan énekesek, kielégítetlenül hazamenő közönség. Egy kérdés marad megválaszolatlanul: mi értelme van így csinálni az egészet?

Előző cikkA Titanic utasai
Következő cikkA Nagyjancsi

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X