Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Grand Hotel Arkadia

Grand Hotel Arkadia

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az Innsbrucki Régizenei Fesztivál (Innsbrucker Festwochen der Alten Musik) 1976 óta csábítja a barokk zenei híveit Tirol fővárosába. Közönsége korántsem olyan előkelő, vagy önmagát előkelőnek képzelő, mint a salzburgi, a légkör is sokkal családiasabb a hegyek közé zárt városba. A koncerteken, operaelőadásokon gyakran találkozni ugyanazokkal az arcokkal. Úgy tűnik, még akadnak olyanok, akik szívesen töltenek pár napot Innsbruckban, élvezik a tájat, a konyhát, és esténként a különböző helyszíneken felcsendülő barokk ritkaságokat.

- hirdetés -

Az elmúlt harmincnyolc évben nem egy könyvtárak mélyén porosodó opera (Fux, Stradella, Landi, Cesti, Cavalli, Johann Wolfgang Franck, Alessandro Scarlatti, Conti, Caldara, Bieber, Hasse és még számos elfeledett szerző művei) támadt fel a fesztiválon, melynek művészeti vezetője 1997 és 2009 között René Jacobs volt. Az idei nyár programját egy évszám köré csoportosította Alessandro De Marchi: „1685 egy jó év volt a zenetörténet szempontjából” – volt a mottó. Ekkor született ugyanis Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel és Domenico Scarlatti. Az ő alkotásaik álltak a 2014-es fesztivál központjában, ahol három magyar művész, Bakonyi Marcell és Szigetvári Dávid énekesek és Máté Balázs barokk csellista is képviselte hazánkat. A nyár három operabemutatót tartogatott, mindhárom ritkaság volt a javából, Händel: Almira, Cesti: Orontea, Domenico Scarlatti: Narciso.

Az ifjabb Scarlatti a legkevésbé sem operaszerzőként írta be nevét a zenetörténetbe. Mindössze tizenöt művéről tudunk, melyek közül az utolsót, a Narcisót 1720-ban Londonban mutatták be. A mitológiai témát feldolgozó opera eredetileg a szörnyűséges Amor d’un ombra e gelosia d’un aura, azaz Egy árnyék szerelme és egy szellő féltékenysége címmel került színre hat évvel korábban Rómában. Jogosan merül fel a kérdés, hogy érdemes-e feltámasztani olyan műveket, melyek két, olykor háromszáz éve könyvtárak mélyén porosodnak? Lehet-e még valós kincsekre bukkanni? Valószínűleg a legizgalmasabb dolgok már előkerültek, Scarlatti operája sem gyarapítja a méltatlanul elfeledett remekművek sorozatát, noha az ötszereplős darabban van pár érdekes ária. Ennek ellenére csodálatos dolog, hogy létezik egy fesztivál, ahol néhány előadás erejéig gondosan betanulják, letisztázzák ezeket a műveket, melyekből nyilvánvalóan hang és videó felvétel készül, s így a következő generációk számára jóval egyszerűbben lesz hozzáférhető.

Az előadás motorja napjaink egyik legismertebb barokk karmestere, Fabio Biondi volt. Zenekara, az Europa Galante élén magától értetődő természetességgel leheltek új életet a kétszáz éve szunnyadó partitúrába. Biondi a korabeli zenekarvezetői szokásoknak megfelelően nem karmesteri pálcával, hanem hegedűvonóval és hangszerrel a kezében vezényelte az előadást. Az énekesek sajnos nem értek fel a zenekar által felállított igen magas színvonalra. Nyilvánvaló, hogy Innsbruck költségvetése csak kis hányada a salzburginak, így nem is tud magának olyan neves művészeket megnyerni. Az utóbbi évtizedekben „divat lett” elmerülni az 1700-as évek vokális kultúrájában és egyre több barokk operát szednek elő a színházak. Evidens lenne, hogy a felkészült énekesek versenyezzenek a változatos szerepekért. Ennek ellenére Innsbruckban éppen a speciális barokk énekkultúra hiánya tűnt fel az öt művésznél. Az eredeti mű két kasztrált szerepét hölgyek vették át, rajtuk kívül egy szoprán, egy mezzo és egy tenor alkotta az együttest. A legizgalmasabb művész az Eco, a szerelmesét kereső nimfa szerepében fellépő Chiara Osella volt. Kár, hogy maga a matéria érdektelen. A legnagyobb sikert a leghálásabban megírt Narcisoként Maite Beaumont aratta. Hyekyung Choi Proci szerepében inkább csak előkelően viselte magát a színpadon, töredezett hangjával nem mindig tudta uralni az istennő szólamát.

Az előadást a teljes unalomtól Davide Livermore rendezése mentette meg. Az alkotó szerencséjére néhány hónapja a mozikba került a Grand Hotel Budapest című látványos film, mely a 20. század eleji pazar luxusszállodák letűnt világába varázsolt a nézőket. Livermore nem sokat gondolkozott, átvette a film látványvilágát. A mitológiai történet nagyobb zökkenők nélkül működött a századfordulós környezetben.  A szereplők közti érzelmi zavarokat két londíner-ámor igyekezett hol bonyolítani, hol eligazítani. A rendező nem gondolt sokat a darabról, egyszerűen időben közelebb helyezte hozzánk, látványvilágban pedig olyat alkotott (a díszletet ő maga tervezte, jelmez: Mariana Fracasso, videó: D – WOK) ami lekötötte a nézőket. A profin működő produkció olyan nagy sikert aratott, hogy a finálét meg is ismételték. Nem kellett volna. A Narciso két előadás után Valenciában is látható lesz. Aztán a kotta visszakerül a helyére, akit pedig a következő kétszáz évben érdekel a darab, megnézheti dvd-n.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X