Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Egy Görgey az Operaházban

Egy Görgey az Operaházban

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Néhány hete egy különleges gépirat jutott el hozzám. Görgey Lajos (Dernő, 1880. XII. 28. – Balassagyarmat, 1962. XII. 19.) az Operaház fennállásának 75-ik évfordulójára, 1958-ben vetette papírra emlékeit az első operaházi látogatásáról. Az idős nyugalmazott vezérőrnagy 65 évvel korábban járt először a Sugár úti palotában, s éles szemű gyerekként olyan dolgokat figyelt meg, amiket más nem tartott fontosnak, ennek következtében majdnem el is tűntek az idő rostáján. Visszaemlékezései most először olvashatók.

- hirdetés -

„1894. szeptember 27-én egy alig 14 éves fiúcska haladt fel apjával az Operaház lépcsőin. Vidékiek voltak, és a fiút, aki én voltam, egy nevelőintézetben helyezték el, aminek örömére az apa estefelé benézett az Operaházba, hogy belépőjegyet vegyen az aznapi ünnepi előadásra – kettőnknek. Tízéves jubileumát ünnepelte az Operaház.
Manapság ez bizony naiv és céltalan vállalkozás lenne, de akkor simán kapott belépőjegyeket. Abban az időben még kevesen látogatták az Operaház előadásait. Csak főképp az arisztokraták, de azok is inkább divatból jártak oda, mert az operákat akkor még sokan nem értették meg, és így nem is nagyon élvezték. „Jaj, az a Wagner, az a szörnyű hangzavar!” – sopánkodtak, akár ma szegény Bartók operáira mondják – és csak a Verdi, a Donizetti, Mozart és hasonló operák fülbemászó melódiáit hallgatták szívesen.  (…)
Szóval volt belépőjegyünk az illusztris előadásra és én izgalomtól remegő fiatal szívemmel állottam este az Operaház bejárata előtt, ahol egy magas termetű, hosszúszakállas, magas prémkucsmás, gazdagon zsinórozott földig érő kabátban álló férfi, hosszú aranygombos bottal a balkezében fogadta az érkezőket. Sokan jöttek fogaton és a fényes magánhintók, fiákerek egymás után robogtak fel az Operaház főbejárata elé.
Tátott szájjal bámultam meg a márvánnyal borított gyönyörű nézőteret, a hatalmas csillárt, amelyen akkor még gázlámpák égtek, melyeknek lángjait az előadás kezdetekor lehúzták, ezzel félhomályt idézve elő. Támlásszéken ültünk s a szék alatt egy henger alakú tok volt. Oda tették a cilindernek nevezett kürtőkalapokat az előadás tartalmára. Akkor még frakkban és cilinderben jártak operába, és a szünetek alatt a cilindereket kézben hordozták. Ez volt akkor a divat. Később ezek az ülésalatti hengerek eltűntek, természetesen a cilinderekkel és a frakkokkal együtt. A páholyokban ülő nők Pazar látványt nyújtottak, fenntartott hatalmas strucc-, vagy más madártollas kalapjaikkal, míg a földszinten ülő hölgyek lenge fátyollal borították be fejüket.
Nehéz volna leírni az érzelmeimet, amikor a függöny felgördült – a széthúzás csak később jött divatba –, és az addig soha nem élvezett zenében és énekben gyönyörködhettem, megcsodálva a díszleteket, a Bánk bán szereplőinek magyaros öltözeteit és a Lohengrin ezüstpáncélos alakját. Ez az előadás örökre eljegyzett engem az operával.”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X