Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Csavar, kulcs nélkül

Csavar, kulcs nélkül

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A koradélutáni szeptemberi napsütésben egy magas szőke fiatalember nézegeti a milánói Scala esti plakátját. Farmerje, fehér inge, laza kék zakója és piros válltáskája alapján érdeklődő diáknak vélhetnénk. A járókelők közül senkinek sem tűnik fel „az opera fellegvárában”, hogy Ian Bostridge, Kathleen Ferrier óta a legnagyobb brit énekművész, az esti előadás egyik főszereplője álldogál az utcán. Néhány perccel később a Galleria Vittorio Emanuele passzázsban egy feketébe öltözött divatdiktátort két testőre csak nehezen szabadít ki, majd szó szerint a testével véd meg az őt agresszíven fotózó olasz és ázsiai fiatalok gyűrűjéből. Eközben a Scala shopjában csend van. Jó, ha negyedóránként betéved egy-egy látogató, hogy válogasson a színház aranykorát idéző, évtizedek óta változatlan dizájnú pergamenszínű, impozáns címerrel díszített termékek közül. La pace dei sepolcri.

Este, ha lehet még élénkebb Milánó belvárosa. Hogyne, hiszen Fashion Week van, az üzletek hajnali 1-ig várják a divat bolondjait. Míg az utcán javában zajlik a haláltánc, a nagy Scala alig félig telik meg idős látogatóval kedd estén, amikor harmadszor adják A csavar fordul egyet új produkcióját. Turisták sehol, a páholyok konganak, a félelmetes kakasülő, mely annyi kiváló művész önbizalmát tiporta a porba, hallgat. Luisa Mandelli és barátnői otthonmaradtak. Szeptember nem a milánói operaszezon csúcsa, s Britten sem Puccini. Pedig Alexander Pereira igazgató mindent bevetett: sztárrendezőt, nagy karmestert, kiváló és gondosan összeválogatott hangú (!) énekeseket. A csavar fordul egyet mégsem a hatalmas színházba való. Nem véletlen, hogy a kamaraoperát 1969-ben a Piccolo Scalában mutatták be olaszul – nyilván az akkor még élő szerző iránti tiszteletből –, de ismeretlen szólistákkal ott is két évad alatt mindössze kilenc előadást ért meg.
 Miah Persson és Ian Bostridge
Kasper Holten, a Covent Garden leköszönő igazgatója napjaink egyik legfelkapottabb operarendezője. Számos érdekes színpadra állítás után jogosan tűnt úgy, hogy biztos kezekbe kerül az előadás. A dán rendező úgy gondolta, hogy az óriási milánói színpadra valami nagy látványosságot kell varázsolni a hatfős kamaradarabból. Állandó alkotótársa, Steffen Aarfing (díszlet, jelmez, videó), kettéosztotta a színt: középen nagy zongoraszoba, alatta az időnként feljövő fehér pincében lakik Miss Jessel, jobbra pedig egymáson három szobácska, Flora, Miles és a Nevelőnő személytelen birodalma. A teret gyakran szűkíti egy többé-kevésbé precízen működő fekete blendével, s valóban olykor lenyűgöző látvány, amikor hirtelen a színpadnyílás fél négyzetméteres pontja marad csak nyitva a közönség előtt. A napjainkban elmaradhatatlan fekete-fehér vetítés még egy kis hab a tortán. A csavar fordul egyet azonban sajnos nem(csak) a látványról szól, hanem mindenek előtt az egyik legintimebb és legmerészebb kérdéseket boncoló zenedráma.
 
Britten a Peter Grimes (1945) és a Billy Budd (1951) után megint a tilosban járt és olyan témát feszegetett, ami az 1950-es évek Londonjában Henri James elfogadott kisregénye ellenére sem volt szalonképes. (Nagy Britanniában a homoszexualitás egészen 1967-ig bűncselekménynek számított. A rendőrség Brittent, aki ekkor már évek óta együtt élt társával, Peter Pears-szel többször zaklatta, letartóztatta Sir John Gielgudot és a halálba kergette a számítógép-tudomány egyik atyját, Alan Turningot.) A komponista és librettistája, Myfanwy Piper a magányos kastélybeli ijesztgetések helyett többértelmű lélektani sakk partit alkotott. Miféle opera az, amelyikben két kísértet, akikről nem tudni biztosan valójában ki ölte meg őket, gyerekeket tart lelki terror alatt? Ahol a szerelmi háromszöget egy halott inas, egy tizenhárom éves kisfiú és egy nevelőnő alkotja, úgy, hogy soha sem világos, valójában ki kit akar elcsábítani, s hogy mit is jelent-jelenthet maga a csábítás. Megannyi kérdés, ami korlátlan számú megoldásra ösztönözheti a darab rendezőjét, hiszen a Csavar fordul egyet éppannyira fantasztikusan megkomponált opera, mint amennyire jól funkcionáló pszicho-dráma.
A fentiek kibontását eleve megakadályozta a Steffen Aarfing alkotta tér, hiszen lehetetlen úgy lerendelkezni egy kapcsolatokra, gesztusokra, szemvillanásokra épülő drámát, hogy a szereplők gyakran nemhogy egy szobában, de még egy emeleten sem tartózkodnak. Kasper Holten számára rövidnek bizonyult a London-Milánó repülőút, amit arra szánhatott, hogy kidolgozza rendezését. A gépezet működik, de a darab azonban nem történik meg. Az öreg gyám nyugodtan énekli a Prológot, miközben Miss Jessel felakasztott holtteste himbálózik a feje fölött. A Nevelőnő nem érkezik meg Bly-ba, hanem a blende játéknak köszönhetően ott van a térben, s ugyancsak az állandó fókuszmókának köszönhetően a „csavar” nem tud csavarodni a szereplők körül, helyette villanásnyi epizódok alatt jutunk el addig, hogy Miles vérben úszó háttal fekszik a zongoraszoba közepén. Sosem fog kiderülni, mi történhetett vele, ahogy az sem világos, miért nem ő, és miért Mrs. Grose lopta el a Nevelőnő levelét, hogy a zárójelenet előtt látványosan együtt örüljön Florával, mintha ők ketten csak arra játszottak volna, hogy valaki végre deflorálja Miles-t.
A társulattal nem rendelkező Scala természetesen olyan nagynevű énekeseket vásárolt össze, akik tökéletesen tudják és beénekelték már szerepeiket. A művészek mindent meg is tesznek az est sikeréért, de hiába a tudás, ha a díszlet meggátolja őket abban, hogy egymással bármiféle interakcióba lépjenek. Marad a több emelet magasságában, rossz akusztikai körülmények között való együtténeklés. A legnagyobb név Ian Bostridge, aki fájdalmasan ritkán lép színpadra, érthető módon tehetségét inkább a koncertpódiumon kamatoztatja. A hiper-intelligens és érzékeny tenorista pontosan tudja, milyen kevés operaszerep való alkatára, s ennél még kevesebb színpadi megvalósítása izgatja. Megteheti, hogy csak olyan felkéréseket fogadjon el, amelyek az ő saját művészi kíváncsiságát mozgatják meg. Az operát évekkel ezelőtt már lemezre énekelte, s valóban elképzelni sem lehetne kísértetiesebb-csábítóbb hangzó élményt, mint ahogy Miles-t szólongatja az I. felvonás végén. Mindemellett Bostridge hangja mára fájdalmasan kopásnak indult, s a tenoristának nagy munkájába kerül kordában tartani. Hogy mekkora művész, hogyan tud behatolni a kottafejek értelmének mélyére, olyan apróságnak ható lenyűgöző finomságokkal tudja bizonyítani, mint amikor lopásra buzdítja a kisfiút. A monotonon ismételt „Take it!” felszólítások közben fokozatosan bukik ki a Miles lelkét fogva tartó magabiztos inasból a kétségbeeső tájszólásos szolga. Bostridge tulajdonképpen színpadképtelen mozgáskultúrája mindemellett nagyon jól áll a hórihorgas halott szolgálónak.
 Miah Persson
A svéd Miah Persson kulturáltan, szép hangon énekli végig a Nevelőnő szólamát, de végig higgadt marad, alakításában a szerep nem történik meg, nem járja be azt az útvesztőt, amit a szerző megírt. A nagykisugárzású Allison Cook (Miss Jessel) hangján mára érződik az utóbbi évek számos hanggyilkos szerepe, Berg és Schönberg műveken kívül tavasszal Varsóban Juditként is bemutatkozott. Jennifer Johnston Mrs. Grose-a bizonyára kiváló szakácsnő, de ennél mélyebben nem vesz részt a történetben. A gyönyörűen éneklő gyerekeket – Sebastian Exall és Louise Moseley – a croydoni Trinity Boys Choir tagjai közül válogatták, de talán elfelejtették elmesélni nekik, miről is szól a mese, amiben részt vesznek. Kereshettek volna egy olyan fiút, akiből némi szexus sugárzik, ezt a Miles-t sajnos még a Nevelőnőnél jobban érdekli egy nagy karéj lekváros kenyér.
 Sebastian Exall és Louise Moseley
A hamisítatlan Scala színvonalat Christoph Eschenbach és a zenekar prezentálta. A későn érő német karmester atomjaira bontotta Britten kamaraoperáját, szinte végig meglepően lassú tempót tartva érzékenyen mászott bele a kotta titkaiba. A szenzációs formában játszó tizennégy tagú kisegyüttes pedig érezhető örömmel tárta fel az angol komponista zenei világát. A zenekarban született meg Bly világtól elzárt fenyegető, mégis ezerszínű ködben úszó világa. Ezért a hangzásélményért érdemes volt bemutatni a Csavart, s remélhetőleg a csekélyszámú megjelent sem bánta, hogy két órával később indulhatott beszerezni az őszi kollekció frissen bemutatott darabjait…
Fotó: Marco Brescia & Rudy Amisano

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X