Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso …és Izolda

…és Izolda

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Erős felütéssel kezdte az idei szezonját a grazi operaház, amikor első premierként a Trisztán és Izoldát tűzte műsorára. A mindössze harmincnyolc éves Nora Schmid, akinek ez a második önálló évadja Ausztria második legnagyobb operaházában, látszólag igyekszik folytatni elődje, a Bregezi Fesztivál élére került Elisabeth Sobotka jó érzékkel kiválogatott újdonságokra nyitott irányvonalát. Mindazonáltal első pillantásra több mint merészségnek tűnik Wagner legstatikusabb zenedrámáját egy pályakezdő rendezőre bízni, úgy, hogy a címszerepekre is olyan művészeket kértek fel, akik korábban még nem énekelték a hatalmas szólamokat. A színház igényességét jelzi, hogy a kitűzött bemutató előtt másfél évvel felkérték a magánénekeseket és számolatlanul biztosítottak számukra a korrepeticiót.

 A Münchenben végzett Verena Stoiber az elmúlt években a stuttgarti operánál korunk legnevesebb rendezői mellett dolgozott asszisztensként. 2014-ben alkotótársával, a díszlet- és jelmeztervező Sophia Schneiderrel megnyerte a rangos RingAward-ot. Egy berlini kísérleti előadás után (Konrad Boehmer: Sensor – ősbemutató) idén tavasszal Nürnbergben készítette el első önálló munkáját, a Rigolettót. Attól, hogy valaki tapasztalt és kiváló asszisztens, még nem feltétlenül lesz jó rendező. Az alkotók mellett számos fogást el lehet lesni, de ahhoz, hogy valaki önállóan színpadra álmodjon egy darabot egészen más képességek is szükségeltetnek.
 Jelenet az I. felvonásból
A Trisztán és Izolda egy minden szakmai tudás birtokában lévő, élete legnagyobb szerelmi fellángolását átélő-átszenvedő férfi korszakos mesterműve, melyről az elmúlt másfél évszázadban könyvtárnyi elemzés született. Ám miután a dráma témája időtlen, szerencsére mindig lehet új nézőpontból vizsgálni. Verena Stoiber nő. Nő, aki igen férfias szakmát választott, hiszen rendezőként a művészektől a díszítőkig mindenkin érvényesítenie kell az akaratát. A férfi által megírt (elsírt) Trisztán és Izoldát az esetek legnagyobb részében férfiak állítják színpadra, éppen ezért érdekes egy olyan alkotóra bízni az operát, aki nagyonis női szemmel veszi nagyító alá a zenedrámát. Stoiber története nem a bájitalt ivó szerelmesek drámája, hanem a minden férfinak kiszolgáltatott nőé. A rendezőnek kétségkívül van igazsága, létezhet a történetnek egy feminista olvasata, kérdés, hogy az ötórás darab egyensúlya mennyire billen el, ha ezt az utat választja valaki.
 Dshamilja Kaiser és Gun-Brit Barkmin
Egy ízlésesen berendezett kétszintes lakás halljában játszódik az előadás, felül terasszal és Izolda hálószobájával, alul kanapé, kandalló, a kert felé nyitott bárpult és egy kis medence. Az I. felvonásban Trisztán és Izolda múltjának három attribútuma ékesíti a teret: egy polcon a kehely, amiben egykor az ital volt, mely meggyógyította Trisztán sebét, a kandalló felett a kard, mellyel Izolda vőlegényének fejét egykor levágta a hős, s a medence szélén kivilágított üvegvitrinben szegény Morold gondosan kifőzött koronás koponyája. Tökéletes kép, melyben minden a helyén van. Hajóról és utazásról szó sincs, Izolda mégis rab. Kiszolgáltatott megalázott asszony. Álmából az Ifjú hajós hangja ébreszti, szobájából az erkélyre megy, megnézni nem ébredt-e fel a bölcsőben ringó babája. Amikor azonban Brangäne kérdésére felszakadnak a múlt sebei, a pólyát leveti a mélybe: a gyerek, a Megnemszületett nincs sehol, csupán a fehér vászon lebeg a nő kezében, aki megadta magát a sorsnak. Verena Stoiber okosan oldja fel „Izolda felvonásának” statikusságát, Trisztán, Kurwenal és a „matrózok”, a férfiak barátai vendégségbe jönnek és röhögve hallgatják végig a nő elbeszélését Trisztán álnokságáról. Amikor a társaság a kertbe távozik a végsőkig elkeseredett asszony a gyógyszeres ládájához nyúl. A visszatérő fölényes Trisztánnal (vadászni volt, egy nyulat hozott) négyszemközt királynőként tárgyal Izolda, mindketten sértettek és áldozatok egyszerre. A férfi leveszi a nagy kardot a falról, kezük érzékien összefonódik a markolaton. Izolda nem hagyja, hogy Trisztán megigya a mérget, a kehely a földre esik, csak a nő emel egyetlen cseppet az ajkához. Már indulnának fel kéz a kézben a hálószobába, amikor visszatérnek a férfiak (szintén nyulakkal…) és jelentik Marke érkezését. Izolda összeomlik.
 Nyári Zoltán és Gun-Brit Barkmin
A tökéletes és kerek lélektani dráma I. felvonás után ugyanott folytatódik a történet. A bútorok kissé ziláltan, az egyik falon fáklya, melyet Izolda a megfelelő pillanatban elolt. A főhősnő és Trisztán, aki a hálószoba előtt szenvelgett távozik a színről. Hatalmas fák ereszkednek le föntről a szobába, a szerelmesek ebbe a különös álomvilágba térnek vissza. Ahogy sétálnak az erdőben, fejük éppen kilóg a gyökerek közül, miközben testük már a föld alatt van. Félig élnek, félig holtak. Hosszú kettősük alatt véletlenül sem érnek egymáshoz, sőt, a lassan fokozódó záró szakasznál azzal foglalatoskodnak, hogy az elejtett nyulat megnyúzzák, majd békés egyetértésben nyílt lángon megsüssék. Ebbe az idillbe toppan be a két idő előtti barbár lény, Melot és a Marke – hátán egy elejtett szarvasbikát cipelve. Trisztán nem tud mit kezdeni a feltámadt lelkiismeret-furdalásával leszúrja a királyt, önmagát pedig megvakítja.
 Nyári Zoltán és Guido Jentjens
Az utolsó részben a sivár szoba közepén egyedül ül a megvénült vak Trisztán. Senkije sem maradt, csak az álmaiban vizionálja élete korábbi fontos szereplőit, akik vele ellentétben még mindig olyan fiatalok, mint amikor még látott. Se pásztor, se vérfürdőbe torkoló kardozások nincsenek, még Kurwenal is megcsalja, amikor az utolsó monológ alatt, amikor Izolda jöttét kéne figyelni, a hű barát inkább az asszony takaróját ölelgeti. A megbocsátó Marke – akit csak az álmában tudott megölni – magával viszi a pólyából a gyereket, Izolda pedig a teliholdba énekli bánatos szerelmi halálát, miközben az agg Trisztán kileheli a lelkét.
 Az opera zárójelenete
Verena Stoiber olyan okos előadást rendezett, ami még napokkal később is foglalkoztatja a nézőt. Sajnos azonban mondanivalójához (amivel lehet egyetérteni vagy sem) egyelőre nem feltétlenül van meg az eszköztára. Míg az I. felvonás realizmusa működik, addig a későbbi világok már közel sem funkcionálnak olyen jól. A nézőtéren halk és jogos nevetés futott végig a hatalmas agancsos vadat cipelő Marke láttán, s lehet, hogy a férfiak „aközben” is a hasukra gondolnak, de a nyúlgrillezés, mint színpadi eszköz harmatos. Az ügyetlenségeken kívül kifejezetten sportszerűtlennek tűnik, hogy míg Izolda szerepe tökéletesen fel van építve, addig Trisztánnak az elképesztően nehéz III. felvonás előtt órákat kell a sminkben tölteni, majd a negyvenperces magánjelenetében mindössze annyi segítséget kap, hogy olykor elvergődhet egy-egy pohár vízért. Verena Stoiber mindenestre megmutatta oroszlánkörmeit, érdemes megjegyezni a nevét!
A grazi zenekar nagy Richard Strauss, Schreker és Korngold darabokon edződve jutott el a Trisztán és Izolda világáig. Robin Engelen karmestertől nem telt sokkal több, mint hogy viszonylag gyors és kevéssé árnyalt tempókkal végigmenjen a darabon. A szépen éneklő vonósok mellett a fafúvósok olykor alig ütötték meg egy konzervatóriumi diákegyüttes felkészültségét és hangszeres tudását.
 Jelenet a II. felvonásból
A címszerepeket végigénekelni emberfeletti teljesítmény. Akinek sikerül, éppenúgy nemzeti hős, mint egy maratoni futó. Sokan fogadták kétkedéssel, amikor megtudták, hogy Nyári Zoltán belevág Trisztán eléneklésébe. Froh és Erik után sok lépcsőfokot szoktak végigjárni a tenoristák, míg neki mernek vágni a csúcsok csúcsának. Nyári halálugrása azonban több mint siker: diadal. A szerep meglepően jól áll a művész hangjának, egyszerre férfias és mégis benne van Trisztán ősi fájdalma. Sem memóriazavar, sem félrecsuklott hang nem sötétíti a teljesítményt, sőt, a végtelennek tűnő III. felvonást az utolsó pillanatáig győzte vocéval és erőnléttel. Az I. részben majdnem Pinkertonként indul a figura, de a továbbiakban olyan szinten magára hagyja a rendező a művészt, hogy szinte kizárólag vokális eszközökkel küzdhet Trisztán igazáért. Remélhetőleg Nyári Zoltánt a sikeres bemutatkozás után többfelé meghívják, hogy elmélyíthesse barátságát a csodálatos szereppel. Az Amelie-arcú Gun-Brit Barkmin napjainkban számos nagy színházban énekli a 20. századi izgalmas rosszlányokat (Salome, Wozzeck-Marie, Katyerina Izmajlova). Pikáns arcú, okos énekesnő, aki olykor, ha kedve tartja, belemegy a szerepbe is. Valószínűleg azért vállalta el a grazi felkérést, hogy a nyugodtan színházban beénekelhesse a szerepet. Wagner hősnője azonban kissé nagy falat számára, hangja nem mindig jön át a zenekaron, s az I. felvonás végre el is fárad. A helyi művészek közül Dshamilja Kaiser gyöngyű hangú és dikciójú Brangäne, Markus Buttler  kiváló, maszkulin Kurwenal. Guido Jentjens, inkább basszbariton, mint basszus, Marke királya hangban és alakításban is súlytalan. A Trisztán és Izolda felújítása bizonyítja, hogy Graz még mindig olyan műhely, amire érdemes odafigyeni.
Fotó: © Werner Kmetitsch

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X