Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Keserű pirula

Keserű pirula

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Több mint figyelmesség a Komische Oper illetékesei részéről, hogy a Sevillai borbély előadása után távozó vendégeket nagy halomba rakott, izélésesen csomagolt bonbonokkal bocsátják útjukra a berlini éjszakába. Az a vízió ugyanis, amit Kirill Serebrennikov rendező felvázolt, éppen azzal szembesíti a színház jegyvásárlóit, hogy az általuk támogatott európai kultúra a végnapjait éli, s a következő generáció számára például egy Rossini opera már semmit sem fog jelenteni. Jót tesz ilyenkor egy kiváló csoki, amíg a kedves néző a látottakon elmélkedve sétál a Brandenburgi kapu felé a ködös Unter den Lindenen.
Szemtelenül mai, az előadás második feléig csak felületességével szórakoztató előadást rendezett Kirill Serebrennikov, a moszkvai Gogol Center vezetője. A rendszerváltás után indult orosz alkotónemzedék egyik legizgalmasabb tagja, aki a film-, illetve videó-művészet felől érkezett a színházhoz, s csak néhány éve foglalkozik operákkal. Látásmódját érthető módon meghatározza a kortárs vizualitás és technika. Nem kötik béklyóba az opera műfaj konvenciói, mégsem megy ellent sem a zenének, sem az énekeseknek. A Komische Oper vezetői helyesen ismerték fel, hogy miután úgy Beaumarchais, mint Rossini Sevillai borbélya a maga korában aktuális és friss darabnak készült, ma sem érdemes kétszáz éves rizsporos parókás operaként kezelni.

A nyitány előtt a zenekar civilben a színpadszintig emelet árokban hangol, már az előadás elején rettentően unatkozik a nagyhajú Almaviva és haverja, Fiorello. Miközben frissebb tempóra próbálják serkenteni a játékban mindvégig résztvevő (és az előadást remekül egybetartó) Antonello Manacodra karmestert, emotikonokkal sűrűn telepakolt sms-ben (mely nagyban ki van vetítve) beszélik meg, hogy mennyire unják a hosszadalmas muzsikálást. Mindenesetre készítenek a dolgozó karnaggyal pár selfie-t, melyek egyből röpülnek is ki a facéra. Almaviva stílusát kereső énekesként ugyanis egy facebookos kamuprofilról udvarol Rosinának. Figaro a nép közül, a nézőtéri erkélyről létrán ereszkedik a színpadra. Három segédjével-hasonmásával pompás klipforgatást rendez a grófnak. A címszereplő pont olyan, mint Berlin divatos fodrászlegényei, szeretnivalón csacsog, de valójában elintézni semmit sem képes.

- hirdetés -

Rosina egy különleges panel-pincelakásban raboskodik, ide hordta össze szegény szürke Bartolo doktor a kincseit, festményeket, porcelánokat, csillárokat, sétapálcákat. Basilio Figaróhoz hasonlóan ártalmatlan alak, ő a konzervatív német szomszéd (amikor Almaviva rákeres a neten, hogy ki lehet a zenemester, egyetlen találat sem érkezik…), akiből némi pálinka után a tv migránsáradatát látva kitör az állat – majd elalszik. A házra (bunkerre) az első csapást a Bartolóhoz besorozott muzulmán katona és legényei okozzák. A jó doktor  rosszul lesz az idegenektől, az első felvonás fináléjában a lakása is kettészakad, és a színt elözönlik gyám képzeletéből előpattanó elrajzolt Európán kívüli kultúrákat képviselő maskarák.

A megpróbáltatásoknak azonban koránt sincs vége, a kedves szomszéd helyett ugyanis maga Conchita Wurst érkezik énekleckét adni. Szerencsétlen Bartolo ezzel a „szörnylénnyel” lesz kénytelen szövetségre lépni Basilio helyett. Az éneklecke alatt az öltönyös Fiorello felvásárolja az öreg lakásának minden értékes berendezését, végül az utolsó éppen használatban lévő széket is. Amikor a doktor elfogja Almaviva sms-ét és leleplezi a csalókat, azok végül a széthullott lakás egyik csillárzsinórjára húzzák fel szerencsétlent. A vizeslábú Berta eddig volt hajlandó kiszolgálni rigolyás gazdáját. Miután elmondja a véleményét a férfiakról, elvonul. Bartolo egyetlen nagybőgő kíséretében olvassa fel az elfogott e-mailt. A hatás drámai, Rossini azonnal a kortársunk lesz. A viharzene alatt a doktor a két megmaradt bőröndjéből előszedi a család által valószínűleg évszázadok óta őrzött menyasszonyi ruhát és fűzőstől ráadja engedelmessé vált gyámleányára. A csalódott Rosinát a jólfésült Almaviva végül ajándékhalmokkal édesgeti magához. A korábban otthon mackót viselő lányka „Chanel! Chanel!” felkiáltással bontogatja a drágábbnál drágább ruhákat, gyorsan elfelejtve apró otthoni kiállását a muszlim katonáért. A finálé trendi pazarságát fokozza az immáron frakkba „visszaliftező” zenekar. Az utolsó boldog hangok után hátul Bartolo egy rozzant verklin játssza az európai kultúra requiemjét. A többi néma csend.

A Komische Oper szólistái bármelyik nem kiemelt német színház együttesében megállnák a helyüket. Nem jelentős hangok, de kiválóan felkészült művészek, akik nagyszerű közösséget alkotva segítik egymást – és az előadást. Az Izmirben született Tansel Akzeybek valószínűleg nagyon csodálkozott volna, ha gyerekkorában valaki megjósolja neki, hogy egyszer egy európai nagyvárosban török katonaként vagy szakállas kiskosztümös nőként fog a színpadon komédiázni. Márpedig mindkét szerepben ellenállhatatlan, s noha vannak nála mívesebb hangú Rossini-tenorok, a stílust kiválóan birtokolja. Philipp Meinerhofer Bartolója nem vicces. Végig szürke kisember, aki az áriájában sem akar-próbál mást, mint észérvekkel meggyőzni az általa fogvatartott Rosinát, hogy legyen az övé. Humornélkülisége adja meg a szerep drámai súlyát. A beugró Karolina Gumos ügyes Rosina, nem különösebben szeretnivaló mai lány, akire ráférne még néhány éneklecke. Nemcsak a remek maszkja miatt volt lehetetlen felismerni Günter Papendellben a két nappal korábbi Anyegint. A német bariton, mintha az öltözőben nemcsak jelmezt cserélt volna, hanem mozgásban, arcban is eggyé vált a Csajkovszkij hősétől gyökeresen eltérő figurával. Jens Larsen szándékosan érdektelen Basilio, a nagyszabású intrikusok napjainkban nem a panelben élnek… Ellentétben Bertával, azaz Julia Giebellel, akinek elhanyagolt Bertája oly ismerős a kelet-európai utcákon.

Kirill Serebrennikov – aki a díszleteket és a jelmezeket is maga tervezte – nem forgatta ki Rossini figuráit, sőt az eredeti szituációkat sem bántotta, csupán átemelte a mai Berlinbe, hogy a nézők ne papírmasé alakokat nézzenek, hanem hozzájuk hasonló hétköznapi embereket, olyanokat, akikről az 1700-as években a színdarab és kicsit később az opera íródott. (Serebrennikov nagyszabású és átgondolt koncepciójából kilógott Rossini néhány jelenete, így a Figaro – Rosina kettős, vagy a II. felvonás ötöse. Ezeken különösebb ötletek nélkül, nagystílűen lépett át.) A lebilincselő rendezés természetesen itt és most él. Tíz év múlva nyilvánvalóan ismét gyökeresen át fog alakulni a kommunikáció, csak szerény nosztalgiával fogunk a szmájlira és társaira emlékezni, Conchita Wurstra pedig talán még úgy sem.
Fotó: @ Monika Rittershaus

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X