Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Apropó Monteverdi

Apropó Monteverdi

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Májusban ünnepli a zenei világ Claudio Monteverdi születésének 450. évfordulóját. Az efféle kerek számok mindig remek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy egy-egy komponista életművére ráirányítsák a fényt. Márpedig Monteverdi operái – melyek négy évszázados szunnyadás után az 1930-as évek elején kezdtek el nagyritkán újra színre kerülni – különösen megérdemlik a figyelmet. Aligha van ugyanis zeneszerző, akinek művei az elmúlt közel száz évben annyi különféle formában hangzottak el, mint a cremonai mester három ránk maradt operája, az Orfeo, az Odüsszeusz hazatérése és a Poppea megkoronázása. A 20. század első felében a kortárs komponisták – Respighitől Orffig – hangszerelték át a műveket, mígnem 1954-ben Paul Hindemith megkísérelte az Orfeót korabeli hangszereken előadni. A bécsi előadás zenekarában ott ült a fiatal Nikolaus Harnoncourt, aki végül 1969-től a Concertus Musicus Wien élén Monteverdi-sorozatával a régizene apostola lett. Azóta számos felvétel készült a három operából korbeli hangszereken, megkísérelve minél inkább közel kerülni a  közel félévezredes, autentikus előadásmódhoz.

 Dominik Köninger és Alma Sadé
Amikor Barry Kosky 2012-ben átvette Komische Oper vezetését, első évadját egy saját Monteverdi-trilógiával indította. Az operákat a rendező régi barátnője az Üzbegisztánban született, de Ausztráliában élő Elene Kats-Chernin merész, 21. századi hangszerelésében porolta le. Szentségtörés – mondhatni. Pedig például Respighi sokkal öncélúbban és drasztikusabban mászott bele az Orfeo zenei szövetébe, mint Kats-Chernin, aki „mindössze” kortárs hangszerekkel dúsította a ránk maradt partitúrákat. Nem valószínű, hogy Monteverdi, a nagy újító tiszteletlenségnek érezné ezt, hiszen számos szellemes megoldás, például a Poppea Octaviája elektromos gitárral kísért lamentálásai kifejezetten érzékenyen húzzák alá a zene karakterét. A Komische Oper kísérlete természetesen nem több egy zenei változatnál, egy felkiáltójel, mely arra figyelmeztet, lehet más út is, mint amit régizene tudorai kijelölnek, ahol a vita lassan olyasmikről folyik, hogy mit ehetett az a nyomorult kecske a mantovai mocsárban, mielőtt beleiből húr lett volna Gonzaga herceg udvari zenekarában. Kosky kísérletező kedve annyira naprakész, hogy, miután a trilógiából a Poppea hangszerelésével nem egészen volt elégedett, felkérte Elene Kats-Chernint, hogy csiszolja át. Az új változatot – németül és néhány logikus húzással, a kis szereplők kiiktatásával – először április 29-én hallhatta a Komische Oper közönsége.
 Tom Erik Lie és Karolina Gumos
A 2012-es trilógia dvd-n is megjelent. Ennek tanulsága szerint a rendező a korábbi idős, megkeseredett főszereplő párt most kifejezetten fiatal és erotikusan túlfűtött művészekre igazította. Kosky Poppeája egy folyamatosan füstölgő vulkán lábánál játszódik. Katrin Lea Tag díszletét hátul egy finoman megvilágított fal zárja le, jelezvén, hogy a szereplők számára nincs kiút. Az elállatiasodott istenek között Fortuna és Virtus már elbukott, egyedül Ámor diadalmaskodik a Földön. Poppea története azt meséli el, hogy hová vezetne, ha kizárólag Szerelemisten vezetné a halandókat. Az emberek – a császártól lefelé – rabok lesznek, egyre kevésbé urai tetteiknek, miközben Ámor (ötvenes karaktertenor hosszú szőke hajjal, gyönyörű ezüstkosztümben, bundában) lefittyedt ajakkal, klimaxon túli cinizmussal, pezsgővel a kezében figyeli, hogyan száguldanak a végzetük felé. Márpedig Néró és Poppea végzetes és szeszélyes vágyakkal teli szerelme mindenkit elpusztít. A lány útjában elsősorban az okoskodó Seneca áll, aki (meztelenül énekelt!) búcsúmonológja után lassan elmerül a színpadi tóban, s amikor csak a feje látszik ki a vízből, három kerub vödörnyi vérrel locsolja le a nagy filozófus kopasz fejét. Octavia, Otho és Drusilla sem részesül császári kegyben, Néró mindhármukat agyonlövi. Jól egyedül Poppea dadája, Arnalta jár, aki udvari dáma lesz, s mint ilyet Ámor is kegyeibe fogadja. A magára maradt, immáron császári pár üres tekintettel, megkomolyodva lépdel a semmi felé, majd a Pur ti miro utolsó hangjaira őket is elnyeli a tavacska…
 Peter Renz és Jens Larsen
A Poppea nem a legjobb Kosky-rendezés, noha bővelkedik a szellemes megoldásokban és a nagyon szép képekben. Valószínű, hogy az út, amelyen elindult, amikor Ámort tette meg a pusztító főhősé nem is engedte, hogy a darab számos régiójának mindegyikét kiaknázza. Sokévtizedes közhely, hogy a Komische Operbe az izgalmas produkciókért, és nem a nagy énekesekért jár a közönség. A színház művészei, a repertoár hordozói annak ellenére, hogy nem barokk specialisták (Míg ez természetes volt, például amikor 1968-ban Pesten bemutatták a Monteverdi-operát, ma már korántsem ennyire elfogadott.) tisztességesen helytálltak szólamaikban. Alma Sadé kamaszosan erotikus Poppeája abszolút világossá tette, mivel tartja kézben a lány Néró… szívét. Dominik Köninger császára Poppea hatására fedezi fel az önmagában megbúvó szadizmust. Pasolinit idézi a II. felvonás nyitójelenete, ahol a szerelmi kettős alatt kéjesen vakítják meg játékuk harmadik résztvevőjét, egy traveszti Poppea imitátort. Jens Larsen sokat látott az elmúlt másfél évtizedben, amióta a Komische Oper tagja, azonban a rendezői ötlet, hogy nem a túl fiatal és korántsem görög istenekre emlékeztető testét a maga teljes valójában tárja többszáz ember elé, valószínűleg őt is meglepte. A basszista csodálatos méltósággal viselte az élethelyzetet, mely ezáltal gyönyörű méltóságot kölcsönzött  a filozófus halálának. Karolnia Gumos okos, hideg Octavia volt, kár, hogy a zárómonológjában kellemetlen intonációs problémákkal küzdött. Maria Fiselier Othója szép és korrekt, ám a szomorú sorsú figura valójában sem Monteverdi, sem Kosky fantáziáját nem mozgatta meg igazán. Ellenben a rendező nyilván nem véletlenül osztotta Drusilla szerepét társulata egyik legérdekesebb tagjára, Julia Giebelre. A német művésznő tulajdonképpen minden lírai szopránokról alkotott sztereotípiával szembe megy. Drusillája sem ártatlan lány, inkább egy olyan elhanyagolt szemüveges titkárnő benyomását kelti, akiben, miután Otho felszabadította a korábban szunnyadó nőt, azonnal anyatigrissé válik. Kiváló feleség lehetne belőle, ha nem vett volna rész a császár elleni összeesküvésben. Barry Kosky több színes karakterrel dúsította a történetet, Peter Renz (Ámor), Thomas Michael Allen (Arnalta) és Tom Erik Lie (Virtus szólamából kalapált Octavia dajkája) érezhető élvezettel lubickolt a szoknyaszerepekben. Mattew Toowood nemcsak karmesterként, hanem a continuo kidolgozójaként is összetartotta a szokatlan összeállítású zenekart.
 Thomas Michael Allen
Berlin hatalmas zenei kínálatából aki barokk zenei csemegére vágyik, nem feltétlenül fogja a Komische Oper Poppea produkcióját választani. A városnak saját, jelentős barokk zenei együttese van, René Jacobs pedig majd’ minden évadban betanít valami ritkaságot – a konkurens Staatsoperben. Barry Kosky és Elena Kats-Chernin előadása egy másik utat mutat egy olyan korban, ahol a barokk muzsikálás fősodra inkább a múltba révedne.
Fotó: Iko Freese, drama-berlin.de

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X