Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az író asztala

Az író asztala

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Theater an der Wien idei utolsó bemutatójául Werner Egk Peer Gyntje után ismét egy ritkán színre kerülő 20. századi német operát választott, Hans Werner Henze 1961-es opusát, az Ifjú szerelmesek elégiáját. A Magyarországon kevéssé számon tartott kortárs szerző – s a kortárs itt szó szerint értendő, hiszen alig öt éve hunyt el 86 éves korában – mintegy 40 (!) színpadi művet hagyott az utókorra, melyek közül azonban csak néhány bukkan fel időnként a német színházak műsorán. Hogy Henze operái mennyire lesznek időtállóak, azt a következő évtizedek döntik el. A Theater an der Wien mindenesetre 2017 tavaszán mindent megtett azért, hogy az egyik főmű, az Ifjú szerelmesek elégiája a lehető legméltóbb körülmények között csillanthassa fel erényeit.

Henze egyetlen műve került eddig színre az Operaházban, az Undine című balett 1969 tavaszán – egy évvel Seregi László ikonikus Spartacus-premierje után – Eck Imre koreográfiájában akkorát bukott, hogy tíz előadás után el kellett tüntetni a repertoárról. A balett zenéje, mely London számára készült, de meghódította a müncheni színpadot is, akkoriban valószínűleg túlontúl haladó volt a nyugati áramlatoktól elzárt Budapestnek. Mi oka lehetett akkor a színház vezetőségének, hogy éppen egy nyugat-német szerző balettjét mutassa be? Nem kis részben közrejátszhatott, hogy komponista meggyőződéses kommunista volt, aki szülőföldjét elhagyva Róma mellett lelt otthonra. Ez bizonyára jó pontnak számított Kelet-Európában, ahol nagyvonalúan átsiklottak afölött az apróság fölött, hogy milyen kellemes kommunistának lenni úgy, hogy valaki keresett és  jól kereső zeneszerző, akinek zsebében világútlevél lapul.
 A II. felvonás fináléja
Henze operái közül éppen az Ifjú szerelmesek elégiája volt az első, amelyik tavaly nyáron, több mint fél évszázaddal az ősbemutató után és nagyobb húzásokkal, de színre került Budapesten, a Zeneakadémia magánének-szakosainak vizsgaelőadásaként. Az ínyencek így testközelből kaphattak képet a 20. század második felének egyik igencsak figyelemreméltó operájáról. Henze kiváló darabot (ha nem is kiváló librettót…) kapott a Wystan Hugh Auden – Chester Kallman (szerző)pártól, akik többek között a The Rake’s Progress szövegkönyvét is jegyzik. A komponista érezhetően fürdik a hét ragyogóan kitalált szereplő felfestésében, akiket igen szellemesen személyre szabott hangszercsoportokkal jellemez. Az opera a maga háromórás játékidejével azonban kissé túlírtnak tűnik. Nemcsak a cselekmény sovány (a Trisztán és Izoldában is az), de olykor úgy tűnik, bizonyos dolgok feleslegesen sokszor hangoznak el, amitől azonban nem kapnak nagyobb nyomatékot.
 dr. Reischmann: Martin Winkler
Elgondolkodtató párhuzamba állítani Henze operáját és a tizenegynéhány évvel később keletkezett utolsó Britten-opust, a Halál Velencében-t. A mindkét homoszexuális zeneszerző művének főhőse egy férfikora végén járó, alkotóválságba esett író. Gustav von Aschenbach és Gregor Mittenhofer is összeférhetetlen alak, ám míg az első kizárólag önmagát marcangolja és önmagára veszélyes, hiszen Tadziohoz sohasem nyúlna, addig a második nemcsak terrorizálja környezetét, hanem az ihletet és szinte életnedveit is belőlük meríti. Mindkét alak pszichológiai gyöngyszem, ami a korábbi korok operai költőire, művészeire (Hoffmann, Cavaradossi, Rodolfo, André Chénier, stb.) ilyen mélységben nem jellemző. Henze olykor nagyívű karikatúrának tetsző hőse több valós emberről lett mintázva, akik közül a zeneszerző egyik közeli barátja, Golo Mann apja is felismerhető. Thomas Mann bizonyára rettentően megsértődött volna a dolgon, miközben annak idején Gustav von Aschenbachba a saját démonait igyekezett kiírni.
 Anna Lucia Richter és Johan Reuter
Ha a Theater an der Wien előadása az opera eredeti helyszínén, az osztrák Alpok finoman berendezett Fekete sas hoteljében játszódna, Keith Warnerben mindenki a Feltámadt Hagyományos Rendezőt tisztelné. A figurák ugyanis olyan hajszálpontosan vannak kidolgozva, ahogy azt nagyszüleink egykor megszokták. Es Devlin díszlete azonban az agancsokkal teleaggatott fogadó helyett Mittenhofer felnagyított íróasztalát ábrázolja. Hatalmas hideg sötét térben hófehér csontokként kerülnek elő az alkotó tárgyai: egy lámpa, egy írógép, egy könyv-halom, egy férfi torzó és egy fej. Ezek között és az író és a többi szereplő, akikkel kölcsönös függőségi viszonyban vannak. Warner nem tesz hozzá Henze művéhez sokat, nem tár fel új dimenziókat, nem forgatja ki a sarkaiból a darabot, „csupán” finom eszközökkel színpadra segíti a szörnyű lélektani drámát. Mindez azonban nagyságrendekkel több, mint amit napjainkban a rendezők nagy része produkál.
 Angelika Kirchschlager, Laure Aikin és Johan Reuter
Marc Albrecht a Bécsi Szimfonikusok élén, érezhetően nagy kedvvel és irigylésre méltó magabiztossággal vezényelte a rafináltan hangszerelt operát. Johan Reuter már-már cipollai figurát kreált Mittenhoferként. Alakításából mindvégig sugárzott az a kegyetlen egoista intellektus, mellyel méltán tartotta fogva környezetét. Áldozatai közül a legizgalmasabb talán Angelika Kirchschlager Carolina grófné szerepében. Az osztrákok kedvenc mezzója már háta mögött hagyta legnagyobb szerepeit (Octavian, Dorabella), s most hatalmas rutin birtokában hódítja meg az új feladatot. Kirchschlagerrel egy évben született a Hilda Mackot éneklő Laura Aikin. Míg az osztrák művész mindig kényesen ügyelt a hangjára, az amerikai kolortúrszoprán bátran vállalta be a legnehezebb 20. századi szólamokat is. Tanulság nincs: mára mindkét voce hasonló állapotban van. Nagyszerűen lettek kiválasztva az ifjú szerelmesek, Anna Lucia Richter és Paul Schweinester. A két pályája elején járó imponáló magabiztossággal vette birtokba a kényes szólamát, hamvasságukkal pedig hitelt adtak a figuráknak. A Volksopertől kölcsönkapott feltűnően jó hangú Martin Winkler doktor Reischmannként nagyon pontosan érezte, hol a szűk határmezsgye egy vaskosan megírt karakter eljátszása és elripacskodása között.
 Johan Reuter
Ismét fontos előadás született Bécs legizgalmasabb operai műhelyében, a Theater an der Wienben. Hiszen egy ilyen ritkán színre kerülő darabnak, mint az Ifjú szerelmesek elégiája akkor van esélye a továbbélésre, ha magas nívójú előadásokkal sikerül felhívni az értékire a figyelmet. Henze operáját avantgárdnak nevezte a korabeli kritika. Mára az akkori újdonságon túlhaladott az idő, de a remek cselekmény és az izgalmas zenei megoldások okán mindenképpen azok közé a művek közé tartozik, melyeket időnként érdemes leporolni.
Fotó: © Werner Kmetitsch/PhotoWerk

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X