Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Andris, a mindenes

Andris, a mindenes

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Bizonyos kor után mindenki szembesül a kérdéssel: mit hordoz magában szülei sorsából, útjából, döntéseiből. Fehér András nem sokkal a II. világháború traumája után született, 1947 februárjában. Édesapja, Fehér Pál tenorista Otto Klemperer haladó szellemű Kroll Operájában kezdte a pályafutását, majd a német határok bezáródása után a zürichi színházban többek között a Festőt énekelte a Lulu 1937-es ősbemutatóján. Svájcból hazatérve a Városi Színházban Kámán Imre Joséphine császárnéjában Napóleont játszotta Németh Mária partnereként. A törvények azonban itthon is utolérték, működési területe a Goldmark teremre koncentrálódott, majd a csend évei következtek. Tóth Aladár igazgatói kinevezését követően azonnal szerződtette Fehér Pált, aki haláláig az együttes megbecsült tenoristája maradt.

- hirdetés -

Egyetlen késő gyermeke, András majdnem fél évszázaddal apja operaházi bemutatkozása után a nyomdokaiba lépet, s szintén a Gyerekkar tagja lett. Első szólószerepét, Harryt az Albert Herring 1960-as magyarországi bemutatóján Házy Erzsébet és Koltay Valéria partnereként énekelte. Fehér Pál ezt már nem érhette meg, 1959-ben, mindössze 59 évesen hunyt el. Andris színházi gyerek volt tehát, így nem lehetett kérdés, hogy az akkori Operaház életre-szóló otthont nyújtson a tenorista félárva fiának, aki a zenét választotta hivatásául. A Bartók Konzi után a Zeneakadémiára került, ahol egyszerre végezte a karvezetés és a zeneszerzés szakot. Egyszerre tanulta az alkalmazott művészet és az alkotás fortélyait. Ez a kettősség feloldhatatlanul lesz jelen pályafutása alatt: önállóan teremteni, vagy szolgálni a remekműveket.
Miután 1971-ben kézhez vette diplomáit az Operaház azonnal szerződtette. Segédrendezőnek, igen gyakran a hírhedten nehezen dolgozó Békés András mellé beosztva. Több mint egy évtizeden keresztül végezte a repertoár karbantartását, közben olykor komponált is, közel 50 opust. Olykor az „énekes” is lehetőséget kapott: 1981-ben Rossini Alkalom szüli a tolvajt című vígoperájának tv változatában keltette életre Póka Balázs szolgáját, segédrendezőként pedig több kisebb szerepbe ugrott be megmentve az esti előadásokat. Egy váratlan fordulattal Mihály András 1982-ben karigazgatóvá nevezi ki a karmesterré avanzsált Nagy Ferenc helyére. Egyetlen karigazgatói évadjához köthető Ljubimov Don Giovannijának premierje és a Parsifal legendás felújítása, de a legkülönlegesebb alkalom Nádasdy Kálmán búcsúztatása lehetett a bezárt Operaházban. Andris élete második nagy lehetőségét (vagy a második selyemzsinórt?) is Mihály András kínálta számára 1986-ban. A színház történetében szokatlan módon segédrendezőként kapott önálló munkát, Az álarcosbál felújítását az Erkel Színházban. A premiert követően a játékmesteri (1987), majd a rendezői (1991) kinevezés sem váratott sokáig magára. Az egykori operaházi gyerek pontosan érezhette, hogy a hierarchia tetejére ért. A dalszínház történetének első évszázadában mindössze 17 művész mondhatta el magáról, hogy az Opera rendezője, s közülük jó ha féltucat volt valódi, előremutató tehetség, a többiek az ő árnyékukból szenvedtek.
Andris Az álarcosbál után sorra kapta a megbízásokat: Gianni Schicchi (1987, 1989), Albert Herring (1988), A köpeny (1989), Jancsi és Juliska (1991), A denevér (1992), Straussiada (1999), János vitéz (OperaStúdió, 2001), Halászlányok (OperaStúdió, 2003). Csupa könnyednek tűnő, ám valójában igen problematikus mű. Andris elsősorban mulattatni akart rendezéseivel, profi színészvezetéssel, bízva művészei egyéniségében, harsány színekkel oldotta meg feladatait. Buoso Donati üres éjjeli edénye, Eisenstein nappalijában a hatalmas akt nemi szervébe rejtett trezorból előszedett patkányfogó óra, vagy a Boszorkány ugrálóvárra hajazó mézeskalácsháza inkább büfé-geg volt, mint egy mély alkotói koncepció eszköze. Fehér András fantáziáját valószínűleg gúzsba kötötte a rendezői pozícióval járó felelősség. A kedélyes, operairodalmat gyerekkora óta több nyelven a kisujjában hordó játékmester, aki bármelyik darabot el tudta zongorázni, vezényelni, bármelyik szerepet el tudta énekelni pozíciója csapdájába esett. Vezetői egyre kevesebb önálló munkával bízták meg, maradt a saját és főleg mások előadásainak karban tartása, amit rendezőként nyilván egyre kevesebb kedvvel végzett. 
Mentőövként jött életébe a tanítás, az Operaházban, a Zeneakadémián, majd különböző iskolákban. A tanár uras attitűdben végre ismét önmagára talált. Mesterré érett. Harmincegy év után, 2005-ben ment hivatalosan nyugdíjba, de a színházon kívül bőven maradtak feladatai, legutóbb idén nyáron állított színpadra növendékeivel egy Figaro házasságát Óbudán. Számos azóta profivá vált művész és lelkes amatőr tanulhatott tőle, darabokról, karakterekről, magáról a színházi létről. Alig néhány hónapja, 70. születésnapi köszöntésén az Óbudai Társaskörben elégedett emberként beszélt. Elmesélte, hogy megtalálta a beérkezettek örömét – az ALAPhivatásában. “Biztosan tudják, hogy én nem rendező vagyok, hanem zeneszerző.”  – napjaink rendező-uralta világában melyik alkotó meri kimondani ezt a mondatot!? Ám ebben a néhány szóban talán a félresiklott operaházi évek keserűsége is ott bujkált… Andris négy gyermekéből három sikeres zenész lett – távol az Operaháztól. Teljes élet? Lett volna még mit tanulni tőle… A szeptember 10-én elhunyt Fehér Andrást ma helyezik örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

Fotók: Operaház Emlékgyűjtemény

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X