Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A Nyugat lánya hazai előadás-története

A Nyugat lánya hazai előadás-története

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kevés magyarországi bemutatót előzött meg akkora várakozás az Operaházban, mint A Nyugat lánya 1912-es premierjét. A színház ki volt éhezve egy nagy sikerre. Michael Balling a november elején szerződtetett „főkarmester” ugyanis mindössze három jól sikerült Fidelio előadás után közölte gróf Zichy János miniszterrel, hogy az „Itteni viszonyokhoz nem tud hozzászokni”, majd váratlanul és véglegesen elutazott Budapestről, folytatva a Gustav Mahler és Nikisch Artur által megkezdett, elüldözött nemzetközi szintű karmesterek dicstelen sorát. Balling, aki 1904-tól több mint 20 évig volt Bayreuth visszatérő vendége nem tudott együtt dolgozni a vezetésre közismerten kevéssé alkalmas Mészáros Imre igazgatóval s egyszerűbbnek látta minél előbb visszatérni a nemzetközi vizekre. A minisztérium megelégelve az Operaház ügyeit, február 16-án a direktor feje fölé gróf Bánffy Miklós személyében kormánybiztost nevezett ki. Puccini egy héttel korábban 9-én érkezett meg Budapestre. A zeneszerző először 1894-ben a Manon Lescaut egyik első előadását tekintette meg az Operaházban, ahova 1906-ban tért vissza, hogy a Pillangókisasszony hazai bemutatójának előkészületeit felügyelje.

Mi sem természetesebb, hogy ezekben a napokban a hazai sajtó Puccini-lázban égett.  A komponistában korának legnagyobb zeneszerzőjét tisztelték, aki egyszerre volt a női szívek kedvence és a kor technikai vívmányait (így a médiákat is) nagyszerűen használó férfiú. Ám Pesten ekkor elsősorban a művéért aggódó színházi szakemberként volt jelen, aki koránt sem volt elégedett az előkészületekkel, így a premiert több alkalommal el kellett halasztani, míg végül február 29-én meg tudták tartani. A színház a legjobb erőit bocsátotta a produkció rendelkezésére, Minnie Puccini régi ismerőse, Szamosi Elza volt, Ramerrez Környei Béla, Rance Takáts Mihály, a karmester Kerner István, a rendező pedig hivatalosan Alszeghy Kálmán. Puccini zeneileg is segítette a felkészülést, de főleg a színpadra állításba szólt bele. A végső bonyodalmat az jelentette, hogy Takáts Mihály berekedt és egyetlen operaházi bariton sem tudott helyette beugrani. Ekkor került elő dr. nemesdömölki Pick Ernő, az olasz és német színpadokon működő énekes, aki azonban pótolhatatlansága tudatának a színház számára lehetetlen feltételeket támasztott. Végső megoldásként a Népoperában vendégszereplő Domenico Viglione Borghesét kérte kölcsön a színház, aki nem sokkal korábban a nápolyi bemutató sheriffje volt.
 Környei Béla és Szamosi Elza 1912-ben
„Kétségtelen, hogy a Nyugat lánya méltón sorakozik Puccini többi hasonlíthatatlan opuszaihoz. Tele van eredetiséggel. Szinte hihetetlen, de még mindig újabb zenekari színekkel lep meg bennünket a mester. (…) Az egész műből épp úgy nem lehet Puccini hanyatlására következtetni, mint ahogy nevetségessé tenné magát, aki azt állítaná, Wagner a Götterdämmerungban visszaesett a Tannhäuserhez képest.” – írta Csáth Géza a premier után. Kálmán Jenő, a Pesti Naplóban már koránt sem ennyire elfogult: „…a Nyugat lánya hibáin nem lehet átdolgozással segíteni, mert ami abban a kontinensnek nem kell, az amerikai szájíz, az a gerince, az kiemelhetetlen belőle, ami meg az érdekes és izgalmas benne, – a mű kisebbik fele – az aligha biztosíthatja számára a siker tartósságát. Mindenki meg fogja nézni, mint ahogyan izgalmas kinematogrammokat megnéznek nálunk, mindenki átéli a szépségeit, borzalmait – egyszer, azután többször nem.” Kálmán Jenőnek igaza lett, a közönség lelkesedése – bár A Nyugat lánya melódiái a kávéházakban is szárnyra keltek – végül két évre volt elegendő, a produkció 1914 márciusáig 22 előadást ért meg.
 
Tizenöt évvel az első széria utolsó előadása után, 1929 májusában Radnai Miklós támasztja fel először az operát, melyet ekkor Szemere Árpád rendez (a díszlet- jelmeztervezőt nem említik a színlapok) és Fleischer Antal vezényel. A Nyugat lánya elővételének ekkor egyetlen oka lehetett, miszerint a Budapestre mindig szívesen látogató Maria Jeritza a bécsi premier Minnie-je ekkoriban készült a Metropolitanbe és valószínűleg a fontos bemutatkozás előtt igyekezett minél több helyen beénekelni a szerepet. Az osztrák primadonna partnere az Operaházban Alfred Piccaver lett volna ám, helyette Halmos János ugrott be, a sheriffet pedig Szende Ferenc énekelte. Az osztrák szoprán két előadás után folytatta vándorútját, helyette 1930 tavaszán Walter Rózsi, a „magyar Jeritza” állt be szintén két estére. A mű megítélése ekkorra – Puccini halála után 5 évvel – sokat változott. „A Nyugat Lánya egy ötvenkét esztendős, cukorbeteg költő műve, aki első igazi sikerét harmincnyolcéves korában aratta, addig szegényesen élt s amikor ötven éves lett: helyre akarta pótolni, amit elmulasztott. Vagyont akart szerezni. Egyszerre, egy csapással. Amerika hajlandó volt arra, hogy babér helyett arannyal fizessen: százezer dollárt ígért a költőnek, ha a yankee-izlésnek megfelelő darabot ír. Puccini vállalta a megbízást s meg is felelt neki, még pedig mesterien! A Nyugat Lánya hasonlíthatatlan remekmű abban a műfajban, amelyet a műterem-tolvajnyelv giccs-nek nevez. Utolérhetetlen, bámulatra-méltó! (…) Az előzményekből nyilvánvaló, hogy A Nyugat Lánya című mozidrámát nem Puccini írta. A szerző: az amerikai közönség. A rideg üzletemberek olcsó érzelgőssége, a művészi kultúrától meg nem fertőzött tömeglélek ponyvaregény-imádata, brutális hatások, „izgalmas” fordulatok, happy and után való mohó vágya: ezekből fakadt az az eszményi mozizene, amelyet Puccini a Belasco-Civinnini- Zangorai-féle filmszcenáriumhoz irt.” – írta Fodor Gyula az Esti Kurírban. Tóth Aladár még sarkosabban fogalmaz a zeneszerűvel kapcsolatban: „Puccini egyike volt azoknak az alapjában véve mélyen szentimentális művésztermészeteknek, akik minden érzelmességük mellett sem tudnak igazán hinni az emberi érzelmek természetes, spontán erejében, felemelő, megváltó hatalmában. Puccini szentimentalizmusa sohasem lép leplezetlenül, a maga meztelen valóságában a színpadra. Ez a művész azt, amit érez, sohasem találja önmagában véve elég érdekesnek, érzelmeinek mindig szükségük van valami exotikus, különleges köntösre, hogy leköthessék a nagyközönség figyelmét.”
 A III. felvonás fináléja 1944-ben
Megdöbbentően alkalmatlan időpontban, alig három hónappal a német megszállás előtt, 1944 januárjában tűzte ki Márkus László A Nyugat lánya felújítását. Nehéz megérteni, hogy a direktor miért ekkor gondolta leporolni a vadnyugati romantikus történetet. Az előadás két motorja Sergio Failoni és Nádasdy Kálmán volt, aki újra is fordította a librettót. „A mostani előadás a drámai részletekben kétségkívül jobb, mint a régiek, mindenütt, a rendezésben és a szereplők játékában a drámai vonásokat hangsúlyozták ki.” – írta Somogyi Vilmos. A nyolc előadásos szériában szerelmespárt Walter Rózsi (az utolsó két estén Szilvássy Margit) és a pályakezdő Udvardy Tibor énekelték (sőt a produkció attrakciójaként mindketten lóra is pattantak), Jack Rance ezúttal Losonczy György volt. Ekkorra a mű megítélése még kérdésesebbé válik. „Akárcsak durvaszavú, rideg erkölcsű hősei, az úttörők és aranyásók: töretlen ösvényeket keresett, föltáratlan kincsek után kutatott a harmóniák és hangszínek világában, ősibb, nyersebb, kezdetlegesebb, gyermekibb akart lenni önmagánál, hogy kifejezésmódjával minél közelebb jusson a természet és az ősvadon törvénye alatt féktelenkedő, s a női báj, a szeretet varázshatalma előtt meghunyászkodó férficsorda primitív lelkiségéhez.” – írta a kritikusként is tevékenykedő Lányi Viktor. Jemnitz Sándor keményebb hangot üt meg: „Puccini dicséretére válik ugyan, operaszerzői őszinteségére vall, hogy leggyengébb muzsikáját leggyengébb szövegéhez írta, ehhez a vadnyugati rémdrámához, amely annál komikusabbá torzul el, minél hátborzongatóbban kívánna hatni. Ezek a revolverükkel hadonászó duhaj garabonciások az „Elfújta a szél” női ideálját jelenítik meg: az éjszaka első felében garázda betörők még, de a második félidőben már gügyögő szerelmesek.” A jobboldali Összetartás névtelen kritikusa az előadás mellett a darabot sem kíméli: „Szövegkönyve minden wildwest rekvizituma, kése, pisztolya és akasztófakötele mellett is unalmas, alakjai motiválatlanok, éppoly érdektelen és értéktelen, mint Puccini partitúrájának nagy része. Még a tetszetős melódiák is ritkák s azok is igen ismerősek.”
 
A magyarországi előadás-történetben ismét hosszabb szünet következik, melyet a fénykorában lévő szegedi együttes tör meg 1961-ben. A produkciót természetesen Vaszy Viktor vezényli s állandó munkatársa, Versenyi Ida (A tanú legendás Gogolák elvtársnője) rendezi. A 18 előadást megért sorozatban Minnie-t Harmath Éva és Karikó Teréz, Rance-et Littay Gyula és Gyimesi Kálmán, Ramerrezt Vadas Kiss László énekelte. A szegedi előadás után a Puccini rajongó Nádasdy Kálmán, az Operaház akkori igazgatója örömmel adott helyet a rég nem játszott opusnak a dalszínház repertoárján. Az 1966-os felújítás szenzációja természetesen az első szereposztás szerelmespárja, Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert volt. A másik csapatban Moldován Stefánia és Mátray Ferenc énekelt, a két sheriff Jámbor László és Radnai György. A reprízt Erdélyi Miklós és Tóth Péter vezényelte, Mikó András rendezte. Az operaházi produkciók közül ez bizonyult a legsikeresebbnek, 1972-ig 40 előadást ért meg. Az ősbemutató óta eltelt több mint fél évszázad immáron elegendő zenetörténeti távlatot nyújtott ahhoz, hogy a produkció bírálói tiszta szemmel tudjanak a műre tekinteni. „A Nyugat lánya átmeneti alkotás Puccini életművében, az ilyen művek értékeivel és vitatható stílusjegyeivel együtt. Nincs meg benne a Bohémélet, a Tosca, a Pillangókisasszony túláradó bősége és ellenállhatatlan dallamgazdagsága, s még nem érett meg benne a Köpeny intellektuális feszültsége, differenciáltsága vagy a Turandot hatalmas íveinek és miniatűrművészetének varázsa; a nagy drámai tablók és a kis karakter- ábrázolás szintézise. Talán ez, s a szokatlan – s még öt évtized múltán is kissé zavaróan ható – témaválasztás, a »vadnyugati« környezet okozta, hogy a Nyugat lánya sem elődeivel, sem későbbi testvéreivel nem vetekedhet népszerűség dolgában.” – Fábián Imre.
 Radnay György és Moldován Stefánia a II. felvonás kártya-jelenetében
Puccini operája még egyszer feltámadt Szegeden, 1985-ben Oberfrank Géza majd Molnár László vezényletével. A produkció Kerényi Miklós Gábor egyik első rendezői szárnypróbálgatása volt.  Minnie-t B. Horváth Ágota, Vámossy Éva és Terebessy Éva, a sheriffet Németh József és Andrejcsik István, Ramerrezt Sebastian Gonzalez, Juhász József és Vajk György keltette életre tizennégy estén. A Nyugat lánya utoljára 2002-ben a Miskolci Bartók + Nemzetközi Operafesziválon szólalt meg, Selmeczi György rendezésében, Philippe de Chalendar vezényletével, Minnie szerepében Kolonits Klárával. A produkció érdekessége, hogy Sonorát Ókovács Szilveszter énekelte.
A Nyugat lányával kapcsolatban leginkább előre mutató gondotokat talán az 1912-es magyarországi bemutató után A Nap című újság névtelen kritikusa fogalmazta meg: „Nem igaz, hogy újat nem talált ki Puccini. Két-három helyen olyan új hatásokat ver a fülünkbe, hogy a hátunkon lúdbőr szalad végig. De ezek a hatások sosem tisztán zeneiek, mindig szöveggel és rendezéssel járnak együtt, ahogy általán ebben a darabban ez a három – most már egyenrangú tényező – együtt jelentkezik.”
Fotók: Operaház Emlékgyűjtemény

- hirdetés -
- hirdetés -

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X