Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A megunhatatlan Rómeó és Júlia darab - a Les Ballets de Monte-Carlo...

A megunhatatlan Rómeó és Júlia darab – a Les Ballets de Monte-Carlo sikertörténete

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Vannak szerencsés csillagzat alatt született emberek, akiknek úgy tűnik, minden sikerülhet. Közéjük tartozik az 58 éves Jean-Christophe Maillot, a Les Ballets de Monte-Carlo vezetője, akinek szépen induló táncos karrierét ugyan egy sérülés kettészakította, de igen fiatalon – immáron 35 éve – koreografálni kezdett szülővárosában, Toursban. Első darabját Monaco számára 1986-ban alkotta, majd Caroline hercegnő – Grace Kelly legidősebb lánya – 1993-ban a társulat vezetőjévé nevezte ki. Malliot munkásságának köszönhetően a két négyzetkilométernyi, milliárdos nagyhercegség által fenntartott Les Ballets de Monte-Carlo igen hamar jól csengő világmárka lett, mely napjainkban is a nagyszínházak keresett kulturális cikke.

Malliot felismerte, hogy a mini-állam neve olyan luxus brandet rejt, melyet érdemes megfelelő terméket építeni. A nagy áttörést az 1996-os Rómeó és Júlia hozta meg, melyben a koreográfus pontosan eltalálta, mit igényel az ezredforduló kicsit gazdag, kicsit sznob közönsége, tehát az a réteg, amelyik gond nélkül megveszi a 100 – 200 eurós jegyeket, de ezért cserébe szeretnek kapni is valamit. A Prokofjev-zenére készült balett lett az első az egész-estés, cselekményes táncjátékok sorában, melyet a Hamupipőke (1999), a Diótörő (1999, majd 2013), A szépség  (Csipkerózsika, 2001), az Álom (Szentivánéji álom, 2005), Faust (2006), A tó (A hattyúk tava, 2011) és a Makrancos hölgy (2017) követett. A művek közös jellemzője, hogy nemcsak közismert témákat, hanem közismert baletteket gondolnak újra, egy-egy okos csavarral, minimalista, jól szállítható (!) díszletekkel és neves tervezők által készített stílusos kosztümökkel. A recept bevált, a Les Ballets de Monte-Carlo szinte minden szezonban megfordul valamennyi kontinensen.

Malliot darabjai igen gyorsan divatosak lettek, hiszen befogadásuk nem igényel bonyolult kódfejtést, zenéjük klasszikus, történetük könnyedén követhető, látványviláguk nívós. A koreográfus pont annyit nyújt, amennyit az „úri közönség” különösebb gyomorbaj nélkül be tud fogadni, s éppen ezért igen hálás is az alkotónak. Mindezt azonban inkább csodálni, mint lebecsülni érdemes, hiszen a balettek valóban magas minőségűek, az első-számú célközönség pedig az a réteg, mely évszázadok óta hajlandó komolyabb anyagi áldozatokat is hozni a műfajért.

- hirdetés -

Jean-Christophe Maillot, az egyszemélyes felelős természetesen nemcsak repertoár-, hanem társulatépítő is. Miután tagjai szerződtetésében teljesen szabad keze van évtizedek óta, ráadásul az együttes valójában a monacói hercegség magánvállalkozása – így semmiféle szakszervezeti és szerződtetési szabályrendszer nem vonatkozik rá –, a koreográfus saját ízlése szerint csiszolhatja társulatát. A Les Ballets de Monte-Carlónak 45 táncosa van, jóval a világ átlagszínvonala felett kihasználva – és dotálva. Malliot természetesen diktátor, a Balanchine-ok, Béjart-ok, Seregik kissé késői utódja, kevesebb eredeti tehetséggel megáldva, ám lehetőségeit a végtelenségig kihasználva. Az a fajta együttes-vezetési technika melyet képvisel, napjainkban már szinte elképzelhetetlen, egyedül Carlonie hercegnő védőszárnyai alatt valósulhat meg.

Annak, hogy a Rómeó és Júlia több mint húsz évvel keletkezése után is működőképes előadás, tanúja lehetett a pesti közönség is pár évvel ezelőtt a Margitszigeten. A produkciót 2018 decemberében néhány estére a Teatro La Fenice fogadta be, éppen azokban a napokban, amikor a „főnix” feltámadásának 15 évfordulójára emlékeztek a velenceiek. Különleges épület az a színház, melyből a főfalakon kívül semmit sem kímélt az 1996-os tűzvész, mégis az új és gondosan visszaállított házba sikerült visszacsalni elődei szellemét. Annál nagyobb és félelmetesebb dolgot pedig nehéz elmondani egy olasz színházról, hogy szinte tapintható benne a dicső múlt. A Rómeó és Júlia a fiatal szerelmesek drámája, mégis jól illik történetükhöz a decemberi napsütéses, a melankolikus és csendes Velence, melynek minden szeglete a mulandóság szagát árasztja.

A színház dús aranyozásával szöges ellentétben áll Ernest Pignon-Ernest hófehér, néhány falból és térelemből álló díszlete. Bár kissé közhelyesnek hangzik, Malliot koreográfiájából kiírtja Veronát és az egész sötét középkori miliőt (Prokofjev zenéjében épp eléggé benne van a hangulatfestés) és kizárólag a főszereplőkre koncentrál. A szerelmespáron, Mercutión és Tybalton kívül hangsúlyos szerepet kap a családfő nélkül maradt Lady Capulet és Lőrinc barát. Az időtlenségbe emelt történet mindenekelőtt a pap gyengeségéről és bukásáról szól, aki olykor megpróbál ugyan beavatkozni az események menetébe, végül sem a családok közti viszály elsimításában, sem a fiatalok megmentésében nem jár sikerrel.

Érdekes, hogy Malliot amennyire izgalmas színekkel festi meg az általa fontosnak vélt figurákat, annyira nem tud mit kezdeni a kartáncokkal. Ahhoz az együttes kicsi, hogy fényes bált vagy színes népünnepélyt tudjon a színpadra tenni, ám tiszteli annyira Prokofjev partitúráját, hogy ne húzza ki ezeket a dráma szempontjából mellékes részeket. Ezek a jelenetek olykor törvényszerűen sematizmusba hullnak. Általában a Rómeó és Júlia produkciók az Erkélyjelenetben érik el az első csúcspontot, majd a II. felvonás fináléjában kulminálódik a dráma, míg az utolsó részt sokszor hosszadalmas levezetésként éli meg a néző. Malliot változatában épp fordítva van, a kissé szürke és zavaros kezdet után nem is a párbajok, hanem Lady Capulet kirohanásakor ér az est az érzelmi csúcsra, melyet sikerül az egész írott III. felvonás alatt szinten tartani.

Ahhoz hogy mindez létrejöjjön, olyan együttesre van szükség, amelyik minden körülmények között az igazgató kottájából játszik. Jean-Christophe Maillot nemcsak rutinos koreográfus, hanem harcedzett társulatvezető is, aki igen szellemesen állítja össze estéről-estére a szereposztásokat. (Mindez szó szerint értendő, hiszen a szerepeknek két-három gazdája van, akikkel csak néhány nappal a kitűzött este előtt közlik, hogy mikor és kivel fog fellépni. A módszer vitaható, de kétségkívül állandó szellemi-testi frissességre kényszeríti a művészeit.)

A december 15-i előadáson Júliát Anna Blackwell, Rómeót Alexis Oliviera táncolta. Nem szokványos páros, melyben a rövid hajú lány sokkal okosabbnak és érettebbnek tűnt, mint kamaszos, szinte érintetlenül gyermeki szenvedélyű partnere. Maillot egyik truvája, hogy Mercutiót a brazil táncos ikertestvérére, George Olivierára osztotta. Ellenfele, Tybaltként a maszkulin Alvaro Prieto egy percig sem hagyott kétséget afelől, ki a vezérbika a színpadon. Izgalmas színpadi jelenség Matěj Urban, aki táncos eszköztárával képes volt egy gondolkodó embert formálni Lőrinc barát figurájából, egy olyan földi hívságokon túllevő papot mutatott, aki a meghasonlásig perlekedik Istennel.

Barabás Marianna 2015-ben Stockholmból szerződött Monacóba, ahol az együttes vezető magántáncosnőjeként az elmúlt három évben birtokba vette a teljes repertoárt, zömében azokat a szerepeket, melyet Malliot eredetileg Bernice Coppieters (az alkotó múzsája és társa) számára alkotott. A koreográfust érezhetően jobban izgatják a drámai nő figurái (még a Dada is erős színeket kapott), mint a férfiak. A férj nélkül maradt Lady Capulet egyszerre családfő, anya és asszony. Barabás Marianna nemcsak a szerep minden árnyalatát felvillantotta, a könyörtelen nagyasszonytól a lányát gyászoló emberig, hanem a Tybalt halálát sirató nagy szólójában olyan mélységeket is feltárt, olyan önkívületi állapotba mert kerülni, mely napjaink biztonsági játékokra épülő színházi életéből jóformán kiveszett. A legendásan érzékeny olasz közönség a megszokott fecsegés helyett dermedten ült a jelenet utáni néhány perces változás alatt.

Bár a társulat általában felvételre táncol, a velencei előadásokon a Fenice zenekara működött közre, Nicolas Brochot vezényletével. Bár az együttes érezhetően bele van kényelmesedve az olasz bel canto – Verdi – Puccini háromszögbe és Prokofjev szólamai például a rezeseken nemegyszer kifogtak s a mandolinos is inkább gondolások kíséretéhez szokott, az utolsó tételben a vonóskar felemelkedve az előadáshoz elképesztően hatásosan játszotta a tételt.

Jean-Christophe Maillot társulatának tagjai a világ számos pontjáról érkeztek. Az együttes nemcsak sokszínű, hanem minden egyes tagjának arca is van, miközben összetartja őket a magas technikai színvonaluk, vezetőjüknek hála tudnak még valamit, amit egyre ritkábban látni manapság: valódi érzelmekkel átitatott történetet mesélni. A Rómeó és Júlia ma is működő, élő produkció, egyedül Jérôme Kaplan kosztümjein érződik az idő. Az elmúlt évek balett-története számos intő példával szolgált arra, hogy egy alkotás mi módon éli túl alkotóját. Annyi világosan látszik, hogy ameddig Jean-Christophe Maillot képes kézben tartani darabjait és együttesét, azok fennmaradnak, kellemes estéket szerezve az értő és elkényeztetett közönségnek.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X