Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Hétköznapi baleset volt – Csiszler Attila táncművész emlékére

Hétköznapi baleset volt – Csiszler Attila táncművész emlékére

Néhány napja meghalt két fiatal. Bár bizonyára ott ólálkodott a közelükben, nem vírus vitte el őket. Baleset volt, hétköznapi baleset. S noha a homoszexualitás Magyarországon hatvan éve nem számít bűncselekménynek, és harminc éve állítólag már a rendőrség sem listáz, ma – három évtizeddel a rendszerváltás után – még mindig nem ildomos leírni az emberpárról: mindketten férfiak voltak. Művészek. Táncosok vagy olyasmik. Egyikük – elkallódott lélek – homlokán már 18 évesen ott lebegett a halál stigmája.

- hirdetés -

Lesz nyomozás, készül jegyzőkönyv, melynek konklúziója nem kétséges: baleset történt. Megnyugodhatnak a lelkiismeretek, senkit sem terhel felelősség. Igen, senkit sem terhel felelősség, miközben mindenki, akinek szeme volt hozzá, a lelke mélyén érezhette, hogy Attilára – az Attilákra – nem vár békés öregkor.

- hirdetés -

Egyesek szerint az anyák, akik a leendő nagy táncművészt látják csemetéjükben, valójában – még ha öntudatlanul is – a vesztükbe hajtják magzatukat. Igen stabil családi háttér és erős személyiség kell ahhoz, hogy egy fiatal lélek ne torzuljon a bizony nárcizmusra ingerlő balett-tükör és a színpad talmi csillogása által. Márpedig épp ez a két alappillér hiányzik gyakran a növendékeknél.

Attila édesanyja már nem élt, amikor a fiú első tendu-it próbálgatta. Őstehetség volt, ragyogó, szőke, csiszolhatatlan. Pontosan az ilyen tehetségekkel nem tudott mit kezdeni a rendszer. Hiábavaló volt a segítő szándék, hiába a simogatás, a szigor.

Csiszler Attila (1984 – 2021)

 

2004-ig a Táncművészeti Egyetem növendéke, rövid színpadi pályafutása alatt fellépett többek között a Győri Balettel, a Madách Színházban és a Thália Színházban.

Attila burkáról minden lepergett, kizárólag a saját feje után ment, nem sikerült kordában tartani vagy kitartásra bírni. „Ahhoz, hogy művész legyél, szenvedned kell!” – vallotta egykori iskolája, elfeledve hozzátenni, hogy azt senki sem garantálja, hogy a szenvedésből majdan valójában művészet fakad-e.

Ide kapcsolódik:
Valóban változik a balett világa?

Néhai mestere nyitotta fel Attila számára Pandora szelencéjét, majd egy közkedvelt mulatóhely padlójáról egy Nagy Művész maga mellé emelte. A Varázsló két marokkal szórta a csillámport, csoda-e hát, hogy a világot nem ismerő, naiv, félárva fiú beleszédült Velence és Párizs ragyogásába? A Nagy Művész pedig városszerte mutogatta a ketrecbe zárt vadmacskát – az Agrippina Vaganova elvein nevelkedett tantestület nem kis rémületére. Megindult a harc a bástyájába szorult iskola és a kivont dárdával nyargalászó művész között. Cibálni kezdték a 18 éves „gyereket”. A vesztes természetszerűleg egyedül Attila lehetett. Végül mindenki mosta kezeit, ő pedig diploma és pártfogó nélkül vágott neki a nagyvilágnak.

Majd’ húsz évig csapódott mindenfelé, valódi gyökeret ereszteni sehol sem tudott. Olyan volt, mint a tavaszi nap, melynek sugaraiban lehet ugyan fürdőzni, igazi melegséget azonban nem ad. Sokan próbálták óvni, terelni, még szeretni is – kevés sikerrel. A jó tanácsok java lepergett róla, legbelsőbb lényét makacsul óvta. Valójában minden megélt nap csoda és ajándék volt számára. A spirál azonban kérlelhetetlenül húzta lefelé, aztán örökül vette mentorai vágy utáni hajszolását.

Mégis már-már úgy tűnt, sikerült megállapodnia. De eljött a végzetes éjjel. Ami történt, azért igazán senkit sem terhel a felelősség. Sem a családot, sem az iskolát, sem a barátokat, sem az útitársakat. Hiszen csak egy baleset történt. Szén-monoxid ölte meg a szerelmespárt.

 

 

A szerkesztőség megjegyzése

Szomorúan láttuk, hogy számos olvasónk félreértette a fenti írást – az ő kedvükért szeretnénk tisztázni az alábbiakat.

  1. Az írás nem nekrológ, hanem egy nagyra becsült vendégszerzőnk személyes hangú búcsúzása egy olyan embertől, akit hosszú évek óta közelről ismert, tisztelt és szeretett. (Ezért jelent meg a Caruso blogon és nem az Intermezzo rovatban, ahol a mostanában sajnos egyre több halálhírt vagyunk kénytelenek közölni.)
  2. A Caruso blog és szerzői álnév mögött több mint tíz éve Karczag Márton „lapul” – ez az információ nem titkos, pár kattintással azok számára is elérhető (például az indító blogbejegyzésben), akik most olvasták először a blogot.
  3. A szerző nemcsak az érintett régi és közeli barátja volt, de sok évtizede szoros kapcsolatban van a táncosok világával. Értelmezhetetlennek tartjuk azokat a vádakat, amely érzéketlenséggel, a táncosok iránti lenézéssel, vagy homofóbiával vádolják a szerzőt és a szöveget. Épp ellenkezőleg: azt gondoljuk, hogy a szerző pont helyzetéből adódóan kivételes érzékenységgel, fájdalommal és szeretettel írt a két fiatal szerelméről és tragikus távozásáról.
  4. A szerző jelezte, hogy a szöveget az elhunyt több barátja, egyik volt élettársa is támogatta és jóváhagyta. Ezzel együtt a szerzővel egyetértésben úgy gondoljuk, hogy a család megkeresésére készek vagyunk módosítani az írást.

Tudjuk és megértjük, hogy a hazai sajtó és közszereplők jelentős része által sajnos tolerált homofób megnyilvánulások különösen érzékennyé teszik azokat, akik ezeket megengedhetetlennek tartják – talán felesleges mondani, hogy mi is annak tartjuk. Ezzel együtt megdöbbentő és tanulságos volt látni, hogy milyen sokan sütik elhamarkodottan – esetleg elolvasás nélkül – egy olyan szövegre a homofóbia vádját, amelynek szerzője és tartalma egyaránt az azonos neműek szerelmének egyenlő elbírálását kéri számon a társadalmon.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.