Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Fagyhalál a lakókocsi tövében – Egy tiroli operafesztivál margójára

Fagyhalál a lakókocsi tövében – Egy tiroli operafesztivál margójára

Erl egy alig 1.500 lakosú tiroli település az osztrák-német határon, a magyar történelem ismerőinek oly rossz emlékű Kufstein szomszédságában. Az Alpok lábainál fekvő falucska zöld dombján egymás mellett két feltűnően ízléses épület áll: az 1950-es évek végén épült Passionsspielhaus („Passiójátékok Háza”) és a 2014-ben átadott Festspielhaus. A régebbi (eredetileg a hagyományos passiók számára épített) nézőtér nagyjából 1.500 fős – tehát a falu teljes lakossága beleférne –, az újabb fele akkora. Gustav Kuhn, a jeles osztrák karmester 1997-ben itt alapította meg a „Tiroler Festspiele Erl” elnevezésű operafesztivált.

- hirdetés -

A vállalkozás alapköveként – mintegy programadó darabként – A Rajna kincsét mutatta be, majd az elmúlt években sorban a teljes Wagner-életművet (valamint néhány Verdi- és Mozart-operát), melyet nem csak vezényelt, de általában ő maga is rendezett. Emellett tartanak szimfonikus koncerteket és egy röpke téli szezont is.

- hirdetés -

A fesztiválra minden nyáron toborozzák a zenekart és a kórust, de a saját műhelyeik is kiépültek már. Gustav Kuhnt, a „Tiroli Bayreuth” Wotanját – több meglazult fogú oroszlánhoz hasonlóan – 2018-ban a #MeToo-mozgalom lesodorta trónjáról. A fesztivál művészeti irányítását Bernd Loebe, a frankfurti opera jeles intendánsa vette át, akinek a covid-szünet miatt az idei az első évadja.

Az impozáns programban többek között két Wagner-mű (A Rajna kincse, Lohengrin), Neil Shicoff mesterkurzusa, valamint Engelbert Humperdinck Királyi gyermekek című meseoperája kapott helyet.

Karen Vuong és Katharina Magiera az I. felvonásban - fotó: TFE Presse
Karen Vuong és Katharina Magiera az I. felvonásban – fotó: TFE Presse

A Königskinder ősbemutatója a New York-i Metropolitanben alig két héttel követte A Nyugat lánya premierjét, s bár az első években jóval többször játszották New Yorkban mint a Puccini-operát, mégis viszonylag hamar eltűnt a színház műsorrendjéről. Nem véletlenül. Humperdinck műve a romantika hervadó, őszi virága, míg a Fanciulla helyenként ma is meglepi a hallgatót modernségével. A Königskinder se nem olyan „jó”, se nem olyan „fontos” opera, hogy felmerülne a „Miért nem játsszák?” kérdés, ám van annyira szép zene és gondolatgazdag története, hogy olykor érdemes kiemelni a feledés homályából.

Német színházak az utóbbi időben időről-időre meg is próbálják leporolni, bizonyára Herr Loebe is hisz az operában, ugyanis Frankfurtban is műsoron tartja. Erlben – egy wagneri alapokra épülő fesztiválon – lehet helye a Wagner holdudvarához tartozó komponista művének, a falut övező hegyek pedig kísértetiesen illusztrálják a mese helyszínét.

Jelenet a II. felvonásból - fotó: TFE Presse
Jelenet a II. felvonásból – fotó: TFE Presse

Kulcskérdés, hogy mit tud ma kezdeni egy rendező a kegyetlen és szomorú felnőttmesével, mely fájdalmas lenyomata a mindenkori emberi gonoszságnak és kisszerűségnek. A dél-afrikai Matthew Wild vélhetően nem a legbölcsebb utat választotta, amikor napjainkban játszódó, kisrealista történetként állította színpadra az operát. Így ugyanis a történet mögöttes (és mélyebb) tartalma nem kerülhet kibontásra.

Az olyan alapkérdésekre mint „Mit jelent ma az, hogy Boszorkány és Királyfi?”, „Miféle vezető nélkül maradt társadalom az, ami egy megfoghatatlan fickóra hallgatva egy erdei banyára bízza az ország uralkodójának kiválasztását?”, „Mi az a varázskenyér?”, „Hogyan fagyhat meg egy szimpatikus fiatal pár néhány lépésre a várostól?”, stb., nem érkezik válasz. Ehelyett maradtak a világosan megrajzolt figurák és jelenetek, valamint a profi módon lerendelkezett, harsány, hol viccesnek szánt (II. felvonás karakterfigurái), hol kínosra sikeredett ügyetlenkedések- (Csak azért, mert az erdőben van egy vizesárok, nem feltétlenül szükséges, hogy az összes szereplő okkal, ok nélkül belegázoljon és fetrengjen benne. Ha egyszer a Boszorkány mankós nyomorék, nem használhatja ugyanazt mankót /és színpadi eszközt/ a III. felvonásban a nyomorékká vert Spielmann. Ha a Királyfi az éh- és fagyhalál küszöbén egy hordóban tüzet gyújt, majd egyszál pólóban kitép a földből két kiszáradt fenyőt, miért szenderül a kuckótól két méterrel odébb jobblétre?)

Herbert Murauer kisköltségvetésű díszletei csak fokozzák a hatást. Az I. felvonásban még jót derül a közönség a Boszorkány lakhelyéül szolgáló NDK-s lakókocsin, ám ebből a későbbiekben hot dog-os stand lesz, végül pedig kiégve a városi urak mintegy 30 percet töltenek el benne, kincsek után kutatva. Így tehát az operát az alkotóknak nem sikerült megfejteni, csupán eljátszatani – ehhez azonban kissé hosszú a két és fél órás játékidő.

Karen Vuong és Gerard Schneider a III. felvonásban  - fotó: TFE Presse
Karen Vuong és Gerard Schneider a III. felvonásban – fotó: TFE Presse

A korábbi gyakorlattal ellentétben a fesztiválra nem verbuváltak a világ minden tájáról énekeseket, hanem a frankfurti opera volt és jelenlegi tagjai fejezték be szezonjukat Erlben. Mindez azt is eredményezte, hogy magukkal hozták együttesük összeszokott kultúráját. S ha nem is feltétlenül jelentős énekesek vonultak fel, a vokális átlagszínvonal bőven megütötte az európai nívót.

Karen Vuong magabiztosan győzte a Libapásztorlány igényes szólamát, ám a figura ösztönös naivságával és fékezhetetlen szabadságvágyával adós maradt. A jókiállású Gerard Schneider kellemes színű hangon, de minden árnyalat és érzelem nélkül énekelte a Királyfit. Az előadás motorja egyértelműen a fiatal Iain MacNeil volt. A pályakezdő bariton már egy 21. századi énekesgeneráció képviselője. Spielmannja inkább Figaro rokona, mint Humperdinck titokzatos alakja. MacNeil hatalmas termetével, hosszú hajával és vörös szakállával inkább rocksztárra emlékeztet, mint sem operaénekesre. Elképesztő energiákat mozgat meg a színpadon, ezen felül három labdával éppúgy képes zsonglőrködni, mint hibátlan cigánykereket hányni. (Korábban ezekre a képességekre különösebb szüksége nem volt egy énekművésznek, hiszen szinte mindent a hangjával fejezett ki.) MacNeil tenorális baritonját valószínűleg nem érdemes CD-n megőrizni, ám a jelenséget nehéz nem szeretni. Katharina Magiera számára igen korán jött a Boszorkány szerepe. A szólamot magabiztosan uralta hatalmas mezzójával, ám szerepábrázolása inkább egy gimnáziumi színjátszókört idézte. Két veterán művész színesítette a hosszú stáblistát, Oskar Hillebrandt (Vendéglős) a színpadi lét természetességéből, Franz Mayer (Tanácselnök) pedig a letűnőfélben lévő német vokális kultúrából adott szép leckét.

Spielmann: Iain MacNeil - fotó: TFE Presse
Spielmann: Iain MacNeil – fotó: TFE Presse

Az egyre figyelemreméltóbb Karsten Januschke meglepő módon nem Weber, Mendelssohn, vagy a Jancsi és Juliska felől közelítette meg Humperdinck partitúráját, sokkal inkább a 20. század eleji kortársak (Richard Strauss, Franz Schreker, Erich Wolfgang Korngold) irányából. Így nem a német romantika lecsengésének tűnt az opera, inkább egy új kor hajnalának olykor fáradt, olykor harsány termékének. Mindenképpen a fiatal karmester javára írandó, hogy a különböző helyről érkezett zenészekből – egy nem repertoár-opera előadására – olyan ragyogó együttest kovácsolt, mely nagyobb dalszínházakban is megállná a helyét.

Ide kapcsolódik:
Akit egy meseopera tett világhírűvé

Lehet fanyalogni a Königskinder premierje után, de nem szabad elfelejteni, hogy Erl nem Salzburg. Az élő előadás után elégedetten távozó közönség pedig kicsit visszaadta a hitet abban, hogy lassan mégis visszatérhet a pandémia előtti színházi világ.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!