Martha Argerich és Mischa Maisky világhírű művészek, akiket aligha kell bemutatni, rajongóik egyetlen hangról, egyetlen futamról is megismerik játékukat. A legendás művészek a Cziffra György-emlékév egyik csúcseseményeként adnak koncertet a Zeneakadémián január 28-án.
Martha Argerich és Mischa Maisky esetében a szakmai és az emberi viszony elválaszthatatlan egymástól. Markáns, egyéni látásmódjuk, a virtuozitás és a romantikus gondolkodásmód minden egyes megszólaltatott hangjukban benne rejlik. Feltörekvőként a zongoraművészt Vladimir Horowitz-hoz hasonlították, a csellóművészt pedig Gregor Piatigorsky-hoz, azóta ők váltak viszonyítási ponttá a következő generációk számára.
Az, ami a lényegük, nem utánozható: a tüzes, energikus, mindig egyéni és kompromisszumok nélküli játék. Borzongató őket hallgatni, ritka ünnepnap, hogy ketten állnak a Zeneakadémia színpadán. Talán olyan zenekedvelő is lesz, aki kénytelen megcsípni magát őket hallva: vajon nem álmodik?
Koncertjükre olyan ikonikus darabokat hoznak, melyek a zongora és cselló közös repertoárjának ékkövei és amelyek ennek ellenére viszonylag ritkán hangzanak el koncerttermekben. A felütés egy Mozart-ihlette kompozíció, Beethoven tisztelgése a korszakos zseni operai életműve előtt. Beethovent, ahogy ezt utolsó szimfóniájának zárótétele is megerősíti, egész életében a zene és a szöveg kapcsolata, azok csodálatos összhangja foglalkoztatta, így nem véltlen, hogy két olyan csellóra és zongorára írt kompozíciója is született, mely variációsorozat A varázsfuvola egy-egy részletére.
A koncerten elhangzó hét variáció Pamina és Papageno híres duettjére (Bei Männern, welche Liebe fühlen…), amit egy 1801-es bécsi eladás ihletett, valójában tehát nem más, mint a Mozart iránti rajongás és a szenvedélyes szerelemmel való folytonos viaskodás lenyomata, melyben a cselló a zenetörténetben talán először jut a zongorával egyenértékű szerephez. Adogatják a dallamot, ellenpontozzák, majd kiegészítik egymást, ugyanúgy, ahogy a két előadó is teszi, miközben briliáns technikáról és varázslatos virtuozitásról adnak tanúbizonyságot.
Nincs ez másképp Max Bruch Kol Nidrei című alkotása kapcsán sem, melynek ezúttal nem a jól ismert zenekari változata, hanem az annál jóval meghittebb és különlegesebb atmoszférájú kamarai felállása hangzik el. Bruch-ot protestánsként lenyűgözte a zsidó vallási zene komplex dallamait átszövő egyszerűség, saját, a zsidó imák hangvételéből táplálkozó, nem vallási célokra szánt anyagát pedig végül egy csellista felkérésére készítette el 1881-ben. A mű a német szerző egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott alkotása lett, mígnem a 20. század történéseinek viharában kishíján a feledés homályába veszett.
Argerich és Maisky a koncert második felében is marad a 19. századnál, hiszen Schumann Három fantáziadarabját vezetik elő (op.73), melyből 2001-ben egy már-már ikonikus felvételt is készítettek a Deutsche Grammophon gondozásában. A két nap alatt, eredetileg klarinétra írt művek komoly hatást gyakoroltak a későbbi, többek között Brahms által jegyzett klarinétszonátákra, mégis a szerző már a darab keletkezésekor jelezte, hogy a cselló és a brácsa is könnyedén átveheti a klarinét szerepét. Mischa Maisky előadásában ennek lehetünk most tanúi, miközben a szöveg nélküli daloknak is értelmezhető karakterdarabok E. T. A. Hoffman különleges világát is felelevenítik, hiszen a művek végül Schumann kedvenc írója nyomán nyerték el a ma ismert Fantáziadarabok elnevezést.
A fináléban Franck méltán híres és annál misztikusabb A-dúr, eredetileg hegedűre írt szonátája szólal meg a cselló és a zongora kettősén. A Franck életének utolsó alkotói korszakában keletkezett szonáta gyakorlatilag előzmény nélküli a zeneszerző életművében, igaz, a tételek összeállítása is igen sajátságosra sikerült. A művet Eugéne Ysaye mutatta be 1887-ben, mely már akkor hatalmas sikert aratott, máig tartó népszerűségéhez pedig nem kevésbé járult hozzá, hogy a kutatások jelenlegi állása szerint ez az a mű, amely megszólal, sőt kulcsszerepet játszik Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamában.